Könnyező Lenin

A korabeli pesti vicc szerint a Sztálin halálakor tartott díszőrségen az egyik könnyeit törölgető gyászolónak odasúgja a párttitkár: „Ne féljen, a nagy Sztálin halott, de a szelleme örökké él.” A könnyező visszasúgja: „Hiszen éppen ezért sírok.”
A materialista elmélet és a gyakorlat között már kezdetben sem volt összhang. Érdemes elolvasni a szellemi teljesítményeikre oly büszke hajdani sztálinisták visszaemlékezéseit, mivel magyarázzák utólag e distancia észre nem vételét. Rendszerint semmivel. Az őszintébbek rendre elismerik, hogy rabjai lettek az ideológiának, de arra a kérdésre nem tudnak, nem tudtak választ adni, miért nem ismerték fel az ellentmondásokat vagy éppen az élet minden területén jelentkező visszaéléseket. Talán ideológiailag nem voltak elég érettek.
Addig még csak rendben lett volna az elmélet, amíg általánosságban beszéltek róla, ám amikor konkrét esetekben kellett számot adni a halállal bekövetkező teljes megsemmisülésről, mintha a valóságba beletörött volna a marxizmus bicskája. A nagy népvezérek meghaltak, de gondolataik, szellemük, munkásságuk tovább élt a hivatalos tanítás szerint, méghozzá sokszor olyan bizarr formában, mintha valóban élnének ők maguk is.
1924. január 26-án, a II. össz-szövetségi szovjet kongresszus gyászülésén Sztálin összefoglalta Lenin utolsó kívánságait a megrendült sokaságnak. „Amikor eltávozott tőlünk Lenin elvtárs, örökbe hagyta ránk, hogy őrizzük és erősítsük a proletariátus diktatúráját. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy erőnket nem kímélve, becsülettel fogjuk teljesíteni ezt a végakaratodat is” – hangzott a kemény ígéret. A diktátorutód felsorolta a Lenintől származó vagy csak egyszerűen neki tulajdonított kívánságokat, és mindegyik végén megesküdött a kongresszus és a maga nevében. És a tudósítások szerint megesküdött maga a kongresszus is, sőt az egész bolsevik párt. De mit is jelentett az eskü? És vajon kinek esküdtek? Lenin ekkor már a hivatalos jelentések szerint öt napja – Sztálin kifejezésével élve – „eltávozott”. De vajon hová távozott? A semmibe?
Meggyőződéses materialistaként Sztálin aligha gondolhatott arra, hogy Lenin elvtárs a boldog örökkévalóságba költözött, és figyelő szeme onnan nézi a kommunista párt harcának folytatását. Földi maradványait ugyan a legjobban bevált módszerekkel mumifikálták, s a kiváló munka eredményeként a halott mintha csakugyan megbékélt álomba merült volna a sok vérengzés után, a preparátum tehát alkalmas volt a nemzetközi proletariátus áhítatának felkeltésére. Mégsem hihette senki, hogy a konzervált tetem azonos lenne az élő Vlagyimir Iljiccsel.
Sokan az orosz nép mély és kitörölhetetlen vallásosságával magyarázták e következetlenséget. Lehetséges. Tény, hogy mind Lenin, mind Sztálin alakja a szocializmus térnyerésével a hivatalos ideológia formálóinak kezén egyre jobban hasonlított valamely természetfölötti mitológiai lényre, egyre több olyan vonást kaptak, amelyek nem emberre, hanem héroszokra, majd inkább istenségekre emlékeztetnek. E kívánt hatás elérésének érdekében – különösen Lenin és Sztálin életrajzírói – bibliai mintákat parafrazáltak az egész béketáborban. Lenin a szent orosz folyó, a Volga partján, Szimbirszkben látta meg a napvilágot szegény, de boldog családban. Sztálin viszont az idők teljességében született, és bizonyos szempontból még Lenin is csupán Keresztelő Szent János szerepét kaphatta a sztálini üdvtörténetben: „A várva várt idő leszáll a földre, / melyről zengtek napfényes énekek: / S akkor Lenin ígéretét betöltve / A kommunizmusba – Sztálin vezet” – zengte a próféciát az egyáltalán nem jelentéktelen költő. Sztálin születésének körülményei – a sztálinizmus megerősödésével – egyre jobban hasonlítottak a betlehemi barlang világához. Alig látta meg a napvilágot a kis Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, máris hódoló egyszerű emberek érkeznek: „A kicsiny szoba egyszeriben megtelik örvendező, jó emberekkel. Szavuk egyszerű, ajándékuk szegényes. Néhány piros alma, aszalt szőlő, édesség. De a szeretet, ami a szemükben csillog, drágakőnél többet ér” – olvassuk az Éljen a hetvenhárom éves Sztálin! című ünnepi antológiában.
És az ígéretes kezdet után mi más maradhat hátra, mint a világ megváltása. A lényeges különbség az igazi Megváltó és az álmegváltók között, hogy a világ bűneinek vállalása az álmegváltók esetében nem járt halállal. Iszakovszkij például így írt Ének Sztálinról című versében: „Hogy boldogan éljen népünk, / ő vállalt bajt és gondokat. / Ő tartja a lenini zászlót, / mit milliók keze bontogat.” Tartja a zászlót, magára vállal mindent, de nem hal meg. Ráadásul ő tartja életben, mozgásban a világot. Alig ötven év telt csupán el azóta, hogy igen jelentős költőink ilyen zavarba ejtő sorokat írtak Sztálin természetfölötti képességeiről: „Ő tette, hogy ily dús a föld. / Tied. Ő hagyta rád.” – fogalmazott Zelk Zoltán a kolhozparasztság feudumáról. Hajnal Anna egyenesen messiási attribútumokkal ruházta fel remek felező nyolcast lezáró hetes trochaikus soraiban, Jacobo da Todi Stabat Materét utánozva: „Nagy időknek nagy szülötte, / Szövetségét megkötötte: / Társai az elemek. / Tenger oroszlán-sörénye / Jámboran hajol kezére, / Őt szolgálják a hegyek.”
A mesterségesen keltett és életben tartott pszichózis párthatározatra született és párthatározatra ért véget. De nem maradéktalanul. Május elsején és november hetedikén időről időre anakronisztikus képsorokat láthatunk Moszkvából, és 2005-ben két túlságosan is jól megtervezettnek tűnő híradás érkezett az 1917-es bolsevik forradalom egyik kirobbantójáról, Vlagyimir Iljics Leninről. Májusban állítólag kommunista zarándokok lepték el a diktátor egy Szentpétervár környéki dácsa kertjében álló kétméteres szobrának környékét, ugyanis a gólem könnyezni kezdett. A hírek szerint Lenin szobrát egy szeméttelepen találta meg egy nyugdíjas hajóskapitány, hazavitte, megtisztogatta, és tisztelete jeléül saját kertjében állította fel. A fából készült műalkotás „meghálálta” a gondoskodást, mert szemeiből állítólag gyanta kezdett csepegni. A „könnyező Lenin-szobor” híre messzi földről a dácsához vonzotta a hajdani diktátor tisztelőit.
S hogy még hátborzongatóbb legyen Lenin elvtárs 2005-ös utóélete, novemberben arról kaptunk hírt, hogy a halott diktátor nem csupán könnyeivel akar üzenni az örökségének hálátlanul hátat fordító utókornak, hanem személyes jelenlétével is: Maja Obraszova, Lenin szamarai múzeumának igazgatója szerint a diktátor hajdani házában éjszaka megmagyarázhatatlan lépéseket hallanak, a bútorok megmozdulnak, Lenin ágyában reggelenként mintha aludt volna valaki, a levegőben pedig Vlagyimir Iljics kedvenc almás süteményének illata terjeng. Végül is miért ne?
Miért csak a skótoknak lehet kísértetkastélyuk? Miért ne kísérthetnének a kommunizmus nagyjai is, ha már a kommunizmus kísértete egyszer bejárta Európát? A diktátorok véres szellemei, mint láttuk, úgyis köztünk vannak, s ha lepedőben is megjelennek éjfélkor, legalább kétség sem lehet efelől. Emléküket sokféle módon őrizhetjük, de a hajdani tömeggyilkosok számára leginkább az eszelős, páni félelem lehet elfogadható. Reszkessünk tőlük!
S hogy mi igaz a hírekből, gyülekeznek-e a könynyező Lenin-szobor csodájára a „zarándokok”, vagy érdekel-e bárkit is, ki alszik Lenin ágyában, tulajdonképpen mellékes.