Köznapló

December 8., csütörtök
A hetes busszal a körútig akartam menni, de észrevettem az Uránia előtt egy ház homlokzatán Danilo Kis nevét, és rögtön leszálltam. A felirat a Közép-európai Kulturális Intézet kiállítását hirdette, az egyetlen látogató voltam. A szerb nyelvű tablók, a félig-meddig fordított szövegek arra utaltak, hogy vándorkiállításra érkeztem. Gondosan végignéztem, aztán felültem a vonatra, és itthon elővettem Kis legendás könyvét.
A Borisz Davidovics síremléke Jugoszláviában jelent meg magyarul, én is Zentán vettem, szellemi dugárunak számított, már hazafelé olvasni kezdtem, s jobban megrendített, mint Szolzsenyicin kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja. A két írás terjedelme szinte azonos, Kisét erősebbnek éreztem mégis, alig harminc oldal után eszembe juttatta Krúdy-Szindbád mondatát: „Talán mindenütt voltam.” A szerb író is úgy vezeti olvasóját Kárpátaljára, Bukovinába, Barcelona külvárosába, ír kocsmákba, a riadt Leningrádba, mintha járt volna ott, pedig a helyszínek sokasága csak álság, más mozgatja a könyv szereplőit: a forradalmi eszme, amely mindenütt jelen van, egy román szabó műhelyében éppúgy, mint a Dolgornkovszkaja utcai nyilvánosházban, egy svájci szanatóriumban, a szuzdali börtön magánzárkájában, s ahogy fogynak a lapok, az olvasó lelkében fészket rak az izgalom és a félelem, és érti már, hogy ezek testi kísérője a kéj. Ugyan, ismerte-e Kis Radnóti sorát: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt…”
Danilo Kis könyvének horizontja azért is erősebb, mint Szolzsenyiciné, mert az utóbbi mondatait az áldozat diktálta, ezért akadnak bele újra meg újra a tábor drótkerítésébe. Kis szereplői viszont átjárnak rajta: mert amikor megismerjük őket, még módjuk van ölni vagy parancsot adni, hogy öljenek. Úgy hiszik, hordozzák a mozgalom titkát, hogy bárhol és bárkit elérnek, s lám, még Trockij sem tudott elfutni előlük, pedig Mexikóig jutott. Csak azt nem tudják, hogy a bolsevik mozgalomban cserélődnek a szerepek, és egy nap ők is belezuhannak a módszer csapdájába – és akkor megtapasztalják, miként lesz tegnapi, diadalmas magukból szánalmas húscafat, s már csak azt kívánják, mielőbb egyesítse a kettőt a halál békéje. Kis szivárványa Kelet-Európa felett egyszínű: vörös, amelyet szörnyű vérzivatar előzött meg, s mindezt olyan erővel írja le, hogy beleremegünk, s örülünk, hogy sikerült megúsznunk.
De hát ki ez a Danilo Kis? Életrajza rövid: apja magyar zsidó, 1920-ban ismeretlen okból átkéreti magát a délszláv vasutakhoz; anyja montenegrói, fiát 1935-ben szüli Szabadkán, előbb Kis Dánielként magyar iskolába jár, majd Cetinjén szerbbe, Belgrádban bölcsészként végez, szerb–horvát lektor francia egyetemeken, utolsó lakhelye Párizs, ott hal meg ötvennégy évesen. Száraz adatok, többet ér náluk, amit Miro Glavurtic mond róla: „Magyarország volt Kis mesés északi országa. A kávéházakban magyar románcokat énekelt. A boldogtalan, lázadást dicsérő Adyt szavalta, a halál rokonát.” Álma egy herbárium, benne emberszívből sarjadó füvek, fanyar pannon növények, melyek megnemesítik „az örökkévalóság elképzelhetetlen ürességét”.
Jó, hogy van ez a kiállítás – Radics Viktória rendezte látható szeretettel –, előveteti velünk az író többi könyvét, mert Kisnek csak egyik tragédiája, hogy java korában halt meg. A másik, hogy a világhírt egyetlen könyve, a Borisz Davidovics síremléke hozta meg számára, pedig épp emiatt kellett otthagynia Jugoszláviát: rágalmazták, beperelték érte, nem ok nélkül fogalmazta meg utóbb: „A sztálinizmus nem is annyira történelmi jelenség, mint inkább szellemi állapot. Nemcsak Kelet-Európa kommunista pártjaiban, hanem nyugaton is, Olaszországban, Franciaországban… A mentális szokások nehezen változnak. A doktriner fanatizmus még mindig itt köröz felettünk.”
Ezért kéne, ahogy Kertész Imre könyvét, a Borisz Davidovicsot is szétosztani az iskolákban. Akkor többen értik majd, mit ér a minapi hír: Prága valószínűleg büntetni fogja azokat, akik tagadni merik a kommunizmus rémtetteit. Ideje van némely dolgoknak…

December 9., péntek
Áldás az olyan levél, amelynek írója okosabban folytatja, mint a szerző kezdte pár hete: így lesz egy gondolatból több, a Köznaplóból pedig közös gondolkodás. Fotóművész barátomról szólok itt, ő okolta meg bölcsen, miért nem tudunk mit kezdeni a sok jóízű almával. Engem egy szép osztrák kiadvány befolyásolt, azért meneteltem a bor felé, neki a világos logika mást diktált. Elmondta, hogyan készülhet a remek magyar gyümölcsből olyasmi is, amitől nem rúg be senki ebben a politikában megrészegült országban. Őt idézem:
„Amikor nyugatra csak a jobbak utazhattak, kedvenc területem Prága volt, a híres U fleku söröző, és a bevásárlás kandírozott gyümölcsökből. A remek ízeket sajnos megkeserítette állandó bosszúságom: mi miért nem csinálunk ilyet? Munkaképtelen vagy fáradt öregek, egy rossz kis konyhakés, és a hullott almából, körtéből, sőt répából, tökből is készülhet kandírozott csemege. Süteménybe, gyümölcsrizsbe vagy csak rágcsálni egyformán élvezet. A jó Isten áldja a folyton panaszkodókat, nem volt öregapjuk, öreganyjuk, hogy elmondják nekik, mi a gyümölcsaszalás?
Ettél-e télen aszalt körtét vagy aszalt almából és más aszalékból fahéjas ízesítésű, sima vízzel főzött gyümölcslevest? Fenséges csemege! Ha a pénztelenség akkora, hogy cukorra se jut, a napfény és a levegő ingyen van. Igen ám, de ahhoz a kis kést forgatni kell, le kell ülni a kecskelábú székre egy szakajtó hullott gyümölcs elé, s legalább fél órát áldozni a darabolásra, azután forgatni kell a letakart aszalékot. Cseregyerekként tanultam mindezt egy nagygazda tanyáján, ahol megengedhették volna maguknak, hogy ne csinálják, és mégis. Nem a pénz dominált, hanem a józan tisztesség; az, hogy amit Isten adott, azt nem illő veszendőbe hagyni. Menj el a piacra, keress aszalt gyümölcsöt. Bármilyet…”
Elöbb a váci piacra mentem, aztán Budán a Kolosy térire, aszalvány sehol. Bántam már, hogy a pakisztáni koma boltjában nem vettem a zöld tea mellé aszalt sárgabarackot, 890 volt kilója. Neki megéri onnan idehozni, és harmadával olcsóbban adni. Persze tesz érte, hogy ennyiért adhassa, nyitva tart akkor is, amikor a magyar kereskedő már javában a tévé előtt ül otthon, vásárolni lehet nála este tízkor is. Mert ahogy egy itt élő lengyel asszonytól hallottam még geodéta koromban: „Ki hogy a seggit mozgatja, a száját úgy nyalogatja.”
Sok felénk a lusta seggű: legtöbbje a kocsmapultot támasztja. A kocsmáros tölti a féldeciket, ők pedig fizetnek. A pálinka nyilván hullott gyümölcsből készült…

December 12., hétfő
Szombaton két írást találtam Fischer Ivánról a Népszabadságban, s nem értettem, mi magyarázza a dirigens sűrű megjelenését. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor Schiff Andrást is idézte a cikkíró. Tudni kell ehhez, hogy új Bartók-hanglemez kiadása készül, s a Hungaroton Kocsis Zoltánt kérte fel előadónak. Ám Fischer és Schiff szerint a Bartók-életmű lényegesebb kérdése a kotta, ezért az Ausztriában élő pianista legfontosabbnak a kéziratok fakszimile megjelentetését tartja. Furcsa…
Egyik sem zenetudós, hanem művész, s dolguk, hogy koncerttermekben szólaltassák meg azt, ami a kottában áll. Miért kardoskodnak ennyire a kotta mellett? Hohó! A róla szóló könyvben Kocsis Zoltán is mond valamit a kottáról. Nézzük csak… Igen, a 69. oldalon mondja: „Engem egyetlen cél vezet, hogy a világon minél többen megismerjék a Bartók Húsz magyar népdalt. Zongoristák, énekesek, közönség.” Fáy Miklós: „De ehhez szükség lenne a kottára is.” Kocsis: „Nem fontosabb az előadás? Tegyük föl, megjelenik a gyönyörű kotta. Hányan fogják megvenni? Aki megveszi, belenéz-e, vagy csak fölteszi a polcára? Ha eljátsszuk, legalább valami akusztikus élmény éri az embereket.”
Tiszta beszéd, hisz a zene a zenéért van, hogy hangzásának öröméből minél többen részesüljenek. Akkor mi ez a kontrázás? Főleg Schiffé érthetetlen, hiszen nincs is itthon, ráadásul művészete nem azért rangos, mert kottákat hitelesít. Kitűnő Mozart-lemezeket készít, muzsikál a mondsee-i fesztiválon, őrzök róla egy videofelvételt, csupa derű, most meg morcog. Miért?
Az ember elintézhetné azzal, hogy szakmai vita folyik, de nem, Schiff kijelenti, hogy „jelentős előadónak tartja Kocsis Zoltánt”, akinek „minőségét nem vonja kétségbe”. Biztos, hogy Schiff okosabban fogalmazott, mint a cikk írója az ő nevében, mégis bujkál ebben a mondatban valami fals. Mi az? Megleltem.
Az említett oldalas írásban Bolgár György méltatja Fischert, s itt bukkantam rá egy árulkodó mondatra. „… a Fesztiválzenekar Fischer Iván találmánya, alkotása, szülötte, édes gyermeke.” A szóhalmozás ellenére, amely azok sajátja, akik idegenül mozognak abban, amiről írni próbálnak, hiányzik valami. Egy név. A társalapítóé, Kocsis Zoltáné. Aki mióta dirigál, igen rossz viszonyban van Fischer Ivánnal. Egy éve interjút adott a Népszavának. Az első kérdés ez volt: „Csalódott, hogy nem ön kapta a Prima Primissima díjat?”
Nos, itt van az eb elhantolva. A Népszabadság múlt szombati számának két írása közül az egyik bizonnyal tisztelgés lett volna Fischer Iván előtt, hiszen csütörtökön adták át az idei Prima Primissima díjakat, és az egyik jelölt Fischer volt. A díjat nem ő kapta, a másik írás mégis revánsnak látszik, döfés Kocsisnak, még mindig ugyanazért: hogy dirigálni merészel, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal elfoglalta a Művészetek Palotájának három emeletét. Próbálom érteni Fischer Iván nem múló hevét, csak az nem világos, miért kellett ehhez Schiff segítsége? Kettő, sőt három egy ellen?