Lázár-díj

Nagy behemót idők járnak. Nagy behemót szél fújt az utcákon, az átölelhetetlen derekú akácfák lassú koronái úgy inogtak a szélben, mint az angyalok szőke haja. Nagy behemót felhőkből nagy behemót hópelyhek szállingóztak alá Rákosfalva területére, hol a süppeteg hóban, a Kőbányáig kiterjedt Rejcsurban nyulak ugrándoztak, de akkorákat, hogy a sörgyárakig is elúsztak a levegőben.
– Nyulak a levegőben – kiabált az ifjonti Jezovics –, és mennyi! Úgy szállnak, mint a madarak!
– Nyulak. Szállnak. Fiacskám, majd meg kell vizsgáltatnod magadat a Világhy Pista bácsival, ő most úgyis a Zöld Iskolában gyógyít, ahol az enyhén értelmi fogyatékos gyerekek szeretnének á-ról bé-re jutni, s megismerni a bankszakma olyas alapjait, melyek az egy meg egy számtani sorból építik ki a világhatalmat.
Pedig ott voltak a nyulak a levegőben. Jezovics maszatag ujját az ablaküvegre nyomta, hogy hátha átbökve a vékony, átlátszó lemezt, megérintheti a nyulakat a levegőben.
Anyja különben is úgy tanította – jobb időkben –, hogy úgy tudja megfogni a rigócskákat az imbolygó drótkerítésen, hogy csipetnyi sót ragad az ujjai közé, s odalopakodván megsózza a villanó fekete farktollukat. Akkor meg tudja fogni és a szívére szorítani őket. Annyira szerette volna a szívére szorítani a rigócskákat. Oda is nyomult a nagy kerten át a csodamadarakhoz, de azok – mikor már-már megsózta volna őket – csak föllebbentek, és eltűntek a vibráló ég pufók felhőiben.
Így szerette volna elkapdoválni a levegőben kóválygó nyulakat is. Persze sehogyan sem sikerült. Apja intette:
– Fiam, a csoda nem kinn van, hanem benn.
– Az emberben. Itt – mutatott apja a mellkasára, nyakkendője mögé.
– Aha – álmélkodott a kis Jezovics, de nem értette, hol van az a benn.
A nagy behemót időben akkor enyhe, kedves dörömbölés hallatszott.
– Ki a csoda jár ilyen fene időben? – zsémbelt az anyja, nem nagyon szerette az idegeneket. De talán a rokonokat sem.
Jezovics persze rohant a nagy, finoman vasrácsolt ajtóhoz, hogy kikulcsolja a zörgetőnek, hiszen írva vagyon, hogy zörgessetek, és megnyittatik néktek.
Anyja kiáltott ki utána az előszobába:
– Na, ki az?
– Egy behemót ember.
– Még csak az kell! Koldus?
– Afféle.
– S mit akar?
– Nyakkendőt.
– Nyakkendőt? Ilyenkor, a legsúlyosabb hófúvó télben neki a nyakkendőn jár az esze? Biztos tolvaj. Be ne ereszd!
– Nem annak látszik!
– Látszik, látszik – morgolódott odabent az anyja, nem szerette az idegeneket, jószerével a rokonokat sem. – Majd bejön, és elviszi nagyanyámék arany ékszerét.
– De nem ékszerért jött! Nyakkendőért.
– Szeretem a hajnalt, mikor veres! – zsörtölődött tovább az anyja, s rántott egyet a gyúródeszkán pöffetegkedő budai kalácson, hogy befektesse a sütőgerincbe, hogy jó rovátkos legyen.
A behemót ember aztán Jezovics társaságában bejött az apjáékhoz, ahol kártyáztak a bátyjával, apja alig figyelt a jövevényre.
Bátyja meg a jövevény már a sarokasztalnál tárgyaltak elmélyedve, a behemót bakancsából szivárgott a hólé a perzsaszőnyegre. A kis Jezovics az ajtórésen át bámulta arcjátékukat meg a nagy fene tárgyalást, amit a zugban végeztek – honnan, honnan nem, egy közepes termetű olló került elő, a jövevény kedvesen nyújtotta át a bátyjának. Valahogy mintha azt mutatta volna: nyissz! – levágni a nyakkendőt. Felébe.
Bátyja nem tétovázott. Már akkor javakorabeli ember volt, nagyvonalú, nagyszívű, nemhiába a szívével akadt mindig valami problémája. Mintás nyakkendő volt hurkolva elegáns ingére, fejjel lefele állított fenyőfák csüngedeztek a nyakkendőjén – szépen mutattak a kék nyakkendőégből aláhullva. Nyissz – csakugyan derékba vágta a nyakkendőt, s a felét átnyújtotta a behemótnak. Az kedvesen ingatta a fejét. Ó, ó – mintha ezt nyögdécselte volna elismerése jeléül.
Ám bátyja nem elégedett meg ennyivel. Hirtelen a szájába nyúlt s felkiáltott:
– Mit nekem a nyakkendő, vidd az egyik fogamat is! Utóbb úgy kilazulnak, ez legalább eleven emlék!
S a kirántott fogat két ujja közé fogta, egy papírba sodorta, s átnyújtotta a behemótnak. Riki – így hívták Jezovics bátyját – lapogatta vendége hátát, még egy-két kupicával beletöltött, amidőn a hóesésbe elbocsátotta.
– Mit akart? – kérdezte Jezovics anyja bizalmatlanul.
– Szeretetet – mondta Riki a mellközépig érő fenyőfás nyakkendőben.
– Szeretem a hajnalt – mondta az anyjuk, aki bizalmatlan volt nemcsak az idegenekkel, de a rokonokkal is. – Most mit csinálsz a nyakkendőddel? A húgomtól kaptad. Levágtad a nyakkendődet egy ilyen koldusnak? Azt hiszed, majd kinő, te szerencsétlen! Vagy a fogad? Te meghülyültél!
Aztán most a Prima Primissima reflektorfényében láttam a behemót embert – nemhiába az ország kedvencét – ugyanúgy, mint akkortájt rákosfalvi házunkban. Ugyanúgy szeretetet koldult, nem érdekelte a nagy fene igazság. A szeretet érdekelte. S a harmadik sorban fölvillant Riki bátyám arca, ragyogott – azt hiszem, ő örült a legjobban a díjnak. Ő szokta mondogatni: az írás legnagyobb formája a szeretet.
– Rád gondolt.
Állítólag az öltözőben – nemzeti színházbeliek mesélik – találtak egy fenyőmintás nyakkendőcsücsköt. Meg egy finom papírszalvétába burkolt, tisztességes gyökerű rágófogat. A nyakkendőcsücsök Demjáné volt, a mellény takarta a vágást. A fog viszont a Jezovics bátyjáé. Mint amulett. Hogy megóvja a szívedet, Ervin, amelyben annyi szeretet lakik, mint talán egyetlen magyar íróéban sem.