MI A MAGYAR?

Levélírásról… Az levélírásban is semmi ceremóniát nem tartottanak, mint most, mert ha alábbvaló embernek is egész árkosra nem írsz, még azt is kopertába nem csinálod, vagy spanyolviasszal nem pecsételsz, megharagusznak érte; az régi embernek penig, akármely nagy embernek írt vala levelet, egy árkosnak a negyedit egészlen beírta, alig maradott egy kis tiszta papiros, amikor az levelet egybenfogták, az hová titulust írjanak. Mind az országnak, mind az fejedelemnek supplicatiót egy negyedrész papirosat egybefogván, úgy írtanak, sőt láttatott az fejedelemnek olyan supplicatio is, az ki egy árkosnak az nyolcadrészire volt írva, melyben gráciát kértek az fejedelemtől egy jobbágynak második lopásáért, melyre így resolvált volt a fejedelem: ha egyszeri, grácia, ha kétszeri, akasztófa. Azt penig nem fösvénységből cselekedték az régi magyarok, hanem egymáshoz való sinceritásból, mert akkor is megvehettek egy konc papirosat egy sustákon vagy négy poltrán; kevés papiroson is írtanak cordialiter, most az aranyos szélyű cifra papiroson egymást rágják, ezer hazugságokkal egymást lemocskolják, egymásnak hízelkednek. Ha megláthatnád, mennyi mocskos levelet írnak most egymásra Bécsben, én Bécsben lakván, némely részit láttam: akkor bizony elhinnéd, hogy igazat írok. Az akkori időben kevés keleti volt az spanyolviasznak, ostyával, közönséges viasszal, néha csak kenyérbéllel is pecsételtenek, senkinek gondolatjában sem ütközött, hogy apprehendálja.

Az alázatosságról… Noha az erdélyi alázatosságról eleget írék már odafel, az hol megírám, micsoda szeretetben éltenek az atyafiak, és tíz íznyig is bátya, koma, öcsém, koma, sógor hítták egymást; itten csak egynéhány példával akarom megvilágosítani az erdélyiek régi nagy alázatosságokat; és noha mind tudom, micsodás méltóságos famíliákból valók voltak azok az alázatos urak, de hogy az mostani gőgös, kevély világban meg ne csemereljenek azon méltóságos uraknak maradvái, nevet nem adok, melyik méltóságos famíliákból voltanak… Kivált az székelységen, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt, s táncolni akart, leküldött a faluban, az falusi leányokat esszegyűjtötte, az házához elvitette, virradatig is tisztességesen eltáncoltanak; még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre sem volt.
Az öreg Petki István édesanyja, Lázár Erzsébet és Apor Lázár nagyatyám anyja, Lázár Borbála, egytestvérek voltanak; történik, hogy Petki István, az az nagy ember jő Torjára Apor Lázárhoz mint atyafiához; Apor Lázár is hosszú asztalhoz készül, mert sok vendégi voltanak. Mikor leülnek asztalhoz, Apor Lázár egy bocskoros, zekés embert asztalhoz jól felültet; azt látván Petki István, magában csak törődik, mért kellett asztalhoz, kivált olyan elé ültetni az bocskoros, zekés embert; igen vígan vadnak ugyan asztalnál, de mikor felköltek asztaltól, nem állhatja Petki István, hanem félre híja Apor Lázárt, és kérdi tőle: Bátyámuram, miért kelle az hitetlen szamár zekés, bocskoros embert asztalhoz ültetni, kivált oly elé? Felelé Apor Lázár: Azt, öcsémuram, azért, hogy én bocskorban, zekében is meg szoktam becsülleni az nemes embert; az, ha megszegényedett, zekében, bocskorban van is, igaz ős nemes ember, szép, értelmes ember, az kik utána ültenek, azok ki tegnapi, ki tegnapelőtti nemes emberek. Akkor mond Petki István: Tanolék ma bátyámuramtól (Apor Lázártól). Sőt telje életiben mások előtt emlegette Petki István, mit tanolt volt Apor Lázár bátyjától; s nem is emlegette penig csak, hanem meg is tartotta. Adná Isten, hogy ma is vigyáznának az szegény érdemes, régi famíliákra; de mint vagyon dolga az régi famíliáknak, kérlek, keservesen observáld.
Elvégeztem az alázatosságon Erdélynek az 1687. esztendő előtti együgyűségit. Gondolod talán, ez az utolsó két-három históriácska nevetésre való; de bizony nem nevetésre, hanem nagy oktatásodra vagyon, kedves olvasóm, ha jól meggondolod. Kévánom ezért, adjon Isten hazánkban régi alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafi szeretetet (amelyet bizony nem remélek, az mint folynak az dolgok); mely ha meglészen, akkor Erdély is régi boldogságára s gazdagságára visszatérhet.
(Részletek Apor Péter Metamorphosis Transsylvaniae című művéből [1736])