Szinglik, pro secundo

Enciklopédia énezer

Kicsi a rakás. Ti csináltátok? Én nem, mert féltem a súlytól. Hogy rám nehezednek, még össze találok roppanni. Ősrégi elv: több kell. Sok jó ember kis helyen is elfér, illegális bevándorlók akár egy kamionban is. Minél több az ember, annál jobb. Lakd be, népesítsd be a Földet. Hosszú időn keresztül ez volt az ukáz. Merthogy a többség dönt. Minél többen vagyunk, annál nagyobb, „antul” nagyobb az életben maradás esélye. Már a mamutvadász ősemberek is ismerték a Survivort. Összebújva kevésbé fog a fagy – kicsi a rakás, kicsi a rakás. A nagy népek túlélnek, a kis népek kiirtatnak.
Valaha mindez a családra is állt. A családsegítő korszak előtti korban még segített a család. A minél nagyobb család. A nagycsalád. Üzletileg volt kifizetődő – a szociológusok szerint. Amit ma állam bácsi csinál a nagypapával, azt valaha gyermek bácsi cselekedte a nagypapával: ő tartotta el.
A család valaha vállalkozás volt valóban. Családi vállalkozás. Avagy pontosabban fogalmazva: családi gazdaság. A „cseléd”, „háznép” kifejezések e kort idézik vissza. Egy kort, amikor még együtt volt a család. Mindenki ott ült a kandalló körül, a mesefák pedig sisteregve ropogtak történetesen. Amúgy a magas gyermekhalandóság is megkövetelte, hogy „nem, nem, nem: ennyi nem elég”.
A gyermekhalandóság csökkenése, a kandalló mellőli elvándorlás, az emberi felhozatal a nagyvárosokban, valamint a mind általánosabb tankötelezettség aztán egy idő után megtette a magáét. Ha életben marad a gyerek, nem kell tartalék, s ha a munkáskéz immár messze, ha nem a családi gazdaságnak dolgozik, akkor gazdasági értelemben fölösleges. A nagycsalád előbb szétszéledni kezdett, majd fogyni – utóbb kezdett csak széthullani. Ez hosszú folyamat persze, könyvtárnyi irodalommal, hárommillió koldussal, tömérdek tragédiával és sok-sok partecédulával. A gazdaságilag önérdekelt, önfenntartó nagycsaládtól a polgári középcsaládon keresztül hosszú út vezetett a hatvanas évek kis családjáig. A kis családig, amelynek végső bomlásterméke a szingli.
A sok akkor lett végleg egy, amikor kétszer kettőként kezdte jól érezni magát. Amikor az ideális családkép, családképlet sokváltozósból átcsapott szimplibe. Az előszingli a szimpli: apa, anya és két gyerek. A szimplihez a nagymama és a nagypapa már nem tartozik hozzá. Szociális Szent Ilona-szigetekre űzettek a Don-kanyar emlékező Napóleonjai, bekövetkezett a nemzedéki törés, a család ettől kezdve csak kétgenerációs, a többi generáció legföljebb „rokon”. A hatvanas évek filmjeiben a szülő az ifjú házasok örömét gátoló, gáncsoló, anakronisztikus dinoszaurusz, akitől minél előbb külön kell költözni. A szociális felemelkedés, az önálló lakás, a saját kéró credója: szabadulj meg öregeidtől! Dobd el a nagypapát, és légy vidám. A jóléti folyamatok mellett a hatvanas években szellemi folyamatok is végbemennek. Megjelenik a beat. A beat őserő, amely bizonyos értelemben törzsi szintre veti vissza a legújabb kor fiatalságát, hisz az általa szolgáltatott összetartozás-élmény nem családi természetű. „A csapat jobban szeret téged, mint a rokonok vagy a feleséged” – énekli korunk rappere, mintegy retrospektíve summázva a Hair-nemzedék, a nagy generáció közérzetét: mindenhol jó, de a legjobb nem otthon. Mindenki jobban szeret, mint az apád, anyád – oda ne jöjjön az iskola elé, mert az ciki, s ami talán még a szeretetnél is fontosabb: mindenki más jobban megért. Az ősök merev, nevetséges görcsmesterek, míg a közösség, amely szeret és megért, véghetetlenül lágy, képlékeny – akár a dallam és a rágógumi.
Ezzel a szemlélettel egy nagy baj van, e szerint a polgári lét az ősközösség elárulása. Megházasodni, letelepülni kudarc. A hippi úgy érzi, hogy a családalapítással valójában megcsal egy személytelen személyt: az együttest, az együttes létet. A szabadságot. Ami tehát a korábbi generációknak a lehető legtermészetesebb, az a hippinek trauma. Kosztolányi korában az ifjak öregek akartak lenni, hosszú nadrágra vágytak és családfői szerepre, a világifjúság – értsd: ötvenes évek – utáni fiatalság örökifjú akar maradni. Ha hiszitek, ha nem, a hetvenes évek elején komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon a beatfiatalság biológiailag nem egy új faj-e, amely tényleg sohasem fog megöregedni. George Harrison aztán megmutatta, miképp is van ez.
A kis családokba, szimplikbe, amelyek válás útján feleződnek, és osztódással szaporodnak, beleszületett hippifiókák immár kétszeresen üresek: nem feltétlenül közösség számukra a család, ám azt az ősközösséget sem ismerik már, amelynek feladása miatt szüleik számára kudarc volt a családalapítás.
A nagy generáció szülei értékorientáltak: munka, haza, család. A nagy generáció érzésorientált: mindig együtt, tiszta érzés. A rapgeneráció azt mondja: fenébe a családdal, csak fölösleges gondot okoz, és fenébe a nagy, tiszta érzésekkel, tehát a jelszó: munka és buli. Család helyett munka, igen, család helyett, és beat helyett buli. Eltartom magamat, utána pedig megyek szórakozni. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés. Az előző nemzedék által hagyott kettős üresség megteszi áldásos hatását: létrejön a szingli. Egy új típusú individuum. Egy új típusú monász. Egy új típusú ego.
Jól elvan egyedül is. Nincs szüksége senki másra, ő túljár a szülők eszén, nem lesz szakadtgatyesz a haverok kedvéért és munkagüzü az asszony kedvéért. Senkire nincs szüksége. És mindenre szüksége van. Merthogy a szingli társulás helyett fogyaszt. Az audiovizuális high-tech, az internet immár kellőképp személyes ahhoz, hogy a család és a banda helyébe lépjen. A szingli közösségi életérzése a fogyasztói életérzés. A lelki szemetesládának használható barátok és egyéb célból felhívható szexpartnerek is fogyasztási cikkek, elemek a világhálóban.
Most ott tartunk, hogy minden szét lett szedve. Most aztán tényleg eljutottunk az emberig. Íme az ember! Magad uram, ha szolgád nincs. Egyedül, mint a kisujjam. Ennél tovább aprózódni már nem lehetséges. A lelkek privatizációja befejeződött. Bevégeztetett. A lelkek közhasznú társasága alapításra vár.