Fájdalmas betegség a köszvény, és évszázadokon keresztül szinte semmit sem tudtak tenni ellene. Elsőként Thomas Sydenham (1624–1689) írta le a korábbi orvosi munkákhoz képest lényegesen pontosabban, és javasolt is rá gyógymódot Tractatus de podagra (1683) című művében. Sydenham ugyan nem volt tisztában a köszvény kialakulásának okával, de legalább az általa javasolt kúra – a tej és a kinin fogyasztása – nem rontott tovább a beteg állapotán. A neves angol orvos egyébként úgy vélte: a legfőbb gyógyító a természet. Az akut betegségeknek Sydenham szerint külső okuk van; a járványoknak például az időjárás vagy bizonyos, a földből a levegőbe kerülő, egyelőre ismeretlen anyagok, vagyis a levegő megromlása. Ezzel szemben a krónikus betegségek legfőbb okának a diétahiányt találta, Hippokratészhez visszatérő humoralpatológusként a testnedvek elváltozásaiban kereste a baj forrását. A köszvény esetében nem is járt nagyon messze az igazságtól: mai tudásunk szerint a betegség oka a testnedvekben kórosan felgyülemlő húgysav, amelynek az ízületekben kicsapódó nátriumsója okoz gyulladást. A betegség rendszerint a láb nagyujjának ízületi fájdalmával jelentkezik először, görög nevéről podagrának is hívják. A köszvényt, különösen a középkorban és a kora újkorban, a gazdagok betegségének tartották, főként azokat kínozta ez a kór, akik megengedhették maguknak, hogy javarészt hússal táplálkozzanak. A DNS és az RNS egyes részeinek (adenin és guanin) bomlásából keletkező húgysav mindenkinek a vérében előfordul három–hét milligramm/deciliteres töménységben. De ha a mennyisége hét milligramm fölé emelkedik, kialakul a hiperurikémia, és megjelennek a súlyos fájdalmat okozó, tű alakú nátrium-urát-kristályok.
Ezt persze csak több mint száz évvel a szintén köszvényben szenvedő Sydenham működése után ismerte föl az orvostudomány, így nem meglepő, hogy a régi, XVI–XVII. századi orvosok elsősorban a beteg testrész valamilyen készítménnyel való kenegetésével vélték gyógyíthatónak a bajt. Az eljárások többsége roppant bonyolult volt, mintha a betegség kialakulására vonatkozó tudás hiányosságait a javallat kacifántosságával igyekeztek volna kompenzálni. Egy 1619 körül készült erdélyi orvosi kézirat, Szentgyörgyi János műve például egy kibelezett hím récét ajánl megtölteni macska-, medve- és borzhájjal, majd a komplikált eljárás szerint e bizarr elegyet elszenesítve kell fölfogni a lecsepegő zsiradékot, amellyel a beteg testrész kenegetendő. Egy másik, körülbelül ötven esztendővel később Érsekújvár környékén lejegyzett receptkönyv szerint melegített nyúlvérrel kell a köszvényes lábat kenegetni, attól meggyógyul a beteg. Ezeknek az eljárásoknak kései leszármazottja a különféle élénkítő anyagokkal preparált köszvénypapír vagy köszvényvászon, amelybe a beteg testrészt göngyölték. Ezt a papirost persze nem nyúlvérrel impregnálták, hanem kátrány, terpentin, viasz és hegedűgyanta összeolvasztott keverékével.
Ha gyógyulást valószínűleg nem hoztak is e kúrák, annyi segítséget talán mégis jelenthettek, hogy a beteg testrészt – akár hájjal, akár nyúlvérrel, akár kátránnyal – melegen tartották. Mivel az urát alacsonyabb hőmérsékleten könnyebben kristályosodik – ez az oka annak, hogy távolabbi, alacsonyabb hőmérsékletű testrészeket támad meg először a köszvény –, ezért a melegítés gátolhatja a folyamatot, ha végső megoldást nem jelent is.
Bizonyára többféle gyógymódot is javasolhattak az orvosok a XVI–XVII. századi Magyarországon, ha köszvényes beteget kellett gyógyítaniuk, ám a fennmaradt gyógyszer- és kúraleírások alapvető hasonlóságot mutatnak. Az ezerötszázas években nyomtatott alábbi két könyvbe bejegyzett gyógymód is emlékeztet a fentiekre, már amennyire ez kivehető az elmosódott írásokból. A bejegyzések mellett nem áll dátum, ezért csak az íráskép és a tinta összehasonlítása nyújthat némi támpontot. Ezek alapján nagyon valószínű, hogy mindkét szöveg az ezerötszázas évek közepe táján került a két kötetbe, egymáshoz képest legföljebb húsz–negyven év különbséggel. A régebbi antikvát 1516-ban nyomtatták Velencében, méghozzá Melchior Sessa nyomdájában. A könyv Salamon király álmával és Dániel próféta álomfejtésével foglalkozik, tehát semmiféle kapcsolatba nem hozható az elmosódott orvosi bejegyzéssel. Az ötsoros, mintegy harmincegy szavas bejegyzés a Melchior Sessa egeret fogó macskás nyomdászjelvénye utáni lapon található. „Contra keozweny” – olvashatjuk a címet.
A „köszvény” régi szavunk, már XIV. századi szövegekben is felbukkan, és „kösz” alapszava valószínűleg finnugor eredetű. Sajnos az antikvába bejegyzett magyar nyelvű szövegből biztonsággal csak a „borz háyat”, „feyér ürmet” hatóanyagokat sikerült kibetűzni, valamint azt a részletet, amely megnyugtatja a felhasználót: a készítmény „yo orwoshagh”; majd a szöveg végén ez áll: „megh gyogywl” – mármint a beteg.
A másik bejegyzés egy szintén ritka antikvában található, amelynek szerzője Johannes de Turrecremata (1388–1468), ismertebb nevén Juan de Torquemada. Unokaöccse, a szintén dömés Tomás de Torquemada mint Spanyolország főinkvizítora talán ismertebb lett Juannál, de a maga korának ő is jelentős és meghatározó alakja volt: erőfeszítéseket tett a görögök újraegyesítésére, nagy tudású egyházjogász hírében állt, és a művészetek bőkezű pártolójaként élt. Könyve zsoltármagyarázatokat tartalmaz, tehát a gyógymódokhoz e munka tartalmának sincs köze. A könyv hajdani, névtelen használói több receptet is feljegyezhettek a szabad papírfelületekre, ám a szennylapot valaki kivágta, és a „Contra podagra” fölötti részt is kimetszették pengével, amelyen a cím alapján szintén valamely gyógyszer leírása állhatott. Ez bizonyára még a podagraorvosságnál is hatásosabb gyógyszer lehetett, azért volt ilyen kelendő. Vagy egyszerűen csak nagyobb szüksége volt rá a zsoltármagyarázatok későbbi olvasójának, és a lemásolásával nem tudott bíbelődni. Talán épp köszvényes ujjainak fájdalma miatt.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
