A bíróság becsületbeli ügye

Szokatlan lépésre szánta el magát a Fővárosi Bíróság: a bíróságtól kéri becsületének védelmét. A testület elnöke azért tett feljelentést, mert úgy látja, hogy a Munkáspárt vezetői túllépték a szabad véleménynyilvánítás határát, amikor – egy vesztett per után – politikai elfogultsággal vádolták a bíróságot. Most a rendőrség vizsgálja a történteket, majd várhatóan vádemelési javaslatot tesz az ügyészségen. Utána kezdődhet a per. Hogy miként kerül a bíróság becsületbeli ügye az ügyészségre, majd ennek közreműködésével a bíróságra, nagy kérdés. Ilyesmire eddig nem volt, nem lehetett példa. Ki-ki maga kereshette fel sérelmével az igazságszolgáltatást, akár közéleti ember volt, akár magánszemély. Akit a becsületében mások előtt megsértettek, s a törvény előtt akart elégtételt venni, az megírta a feljelentését, a bíróságon pedig maga képviselte a vádat. A rágalmazót megbüntették. Persze ki is békülhettek a felek. Ha ugyanis a sértegető kész volt bocsánatot kérni, a sértett pedig megbocsátott, büntetés és harag nélkül távozhattak a bíróságról.
A lovagiasság szabályai így működtek 1994-től 2003-ig, és működnek ma is, de csak az egyszerű polgárok ügyében. Az igazságügyi kormányzat ugyanis e szabály megváltoztatását javasolta az Országgyűlésnek. Emiatt 2003. július 1-je óta nem tanácsos kukoricázni a hatóságokkal és a hivatalos emberekkel. Jobb, ha kétszer is meggondolja valaki, mielőtt bármit mondana a hivatali ténykedésükről. Ők ugyanis most már nem kényszerülnek arra, hogy maguk forduljanak bírósághoz, s ott személyesen – vagy ügyvédjük útján, de mégiscsak maguk – képviseljék a vádat a rágalmazóval szemben. Ehelyett megírják a feljelentésüket, a rendőrség nyomozni kezd, az ügyészség – a közvádló – pedig vádat emel a bíróságon. Mennyivel kényelmesebb így! Nem kell a törvény színe előtt bizonygatni, hogy de kérem, minket megsértettek. A közvádló védi és képviseli a köz emberét.
Ez rendben is lenne így – ha totalitárius államban, diktatúrában, vagyis a szocializmusban élnénk. Akkor is a közvádló kért ugyanis elégtételt a kormányzati s az egyéb hivatalos emberek becsületét érő feltételezett sérelmek miatt. Az Alkotmánybíróság (AB) szerint ez egyet jelentett a törvény előtti egyenlőség megsértésével és a kritika elfojtásával. Aki bírálni mert, azt az ügyész a törvény elé vitte, és büntetést kért rá. Megbocsátásnak nem volt helye. Az AB 1994-ben mondta ki, hogy ez így nincs jól, s ekkor rögzítette azt a nyíltan azóta sem vitatható tételt is, hogy a kormányzati embereknek és a politikai szereplőknek többet kell eltűrniük, mint a tisztséget nem viselő személyeknek. A bírálat pedig sértő és meghökkentő is lehet. Az alkotmánybírák ezzel érvelve iktatták ki a büntető törvénykönyvből (Btk.) azt a bűncselekményt, amely a „hatóság és a hivatalos személy megsértése” elnevezést viselte. Döntésük eredménye volt, hogy 1994 és 2003 között a közszereplő és a magánszemély azonos módon védhette meg becsületét a törvény előtt.
A változást 2003-ban fondorlatos módon vezették be. A szocialista–liberális kormányzat nyilván megelégelte a jogegyenlőséget meg a szólás szabadságát, és visszacsempészte a törvénytárba a szocializmus korának jól bevált rendelkezését. Ám nem a Btk.-ba helyezték vissza a „hatóság és a hivatalos személy megsértése” elnevezésű régi bűncselekményt, hanem a büntetőeljárási törvénybe iktattak be – suba alatt – egy új passzust. Ez továbbra is rágalmazásnak nevezi a hivatalos személyek és a hatóságok sértegetését, de kimondja, hogy az ilyen ügyek közvádasak, ha a sértett hivatali ténykedésével s a hatóság működésével függnek össze. Ennek a súlyosan alkotmánysértő rendelkezésnek az alapján perel majd most – az ügyészség közreműködésével – a Fővárosi Bíróság. Még szerencse, hogy a közvélemény-kutatók nem jegyzik fel a válaszadók nevét, mert akkor harmadukat szintén beperelhetnék a bíróságok. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács megbízásából nemrégiben készült felmérés szerint ugyanis a válaszadók harmada úgy vélte: a bíróságokat politikai indítékok vezérlik döntésük meghozatalakor. A megkérdezettek egy része azt is gondolja, az ítélkezésben leginkább kormánypárti hatás érvényesül. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a bíróságok ítélkező tanácsai a 2003-as törvénymódosítás óta rendszerint azt állapítják meg, hogy a sértegető személy a véleménynyilvánítás jogával élt. Az igazságszolgáltatáshoz méltó tisztességes megoldás most az lenne, ha a Munkáspárt ügyében ítélkező tanács megkeresné az Alkotmánybíróságot: nem jogsértő-e véletlenül az a 2003. évi törvény, amelynek alapján döntenie kell.
Visszatekintve az eltelt négy évre, láthatjuk: nem véletlen az a sok jogtiprás, ami történt. Mindennek lehetősége már az indulás pillanatának apró jeleiből is látható volt. Például abból, ahogyan a Medgyessy-kabinet igazságügy-minisztere az első sajtóvacsoráján nyilatkozott. Amikor megkérdezték tőle, milyen érzés miniszternek lenni, Bárándy Péter azt mondta: „Nagyon érdekes. Amikor a munkatársaim referálnak az eldöntendő kérdésekről, ismertetik a lehetséges alternatívákat is. Majd néznek rám. Akkor én választok a megoldások közül és – arra megy az ország.” Hogy merre? A kérdést akkor senki nem tette fel – vacsoravendég ne kérdezzen illetlen dolgokat, különösen, ha a miniszter még csak rövid ideje koptatja a bársonyszéket. A vacsora előtt, alatt és után felszolgált pazar italok sem tompíthatták el azonban anynyira a realitásérzéket, hogy ne lett volna nyilvánvaló: az ország lényegében és alapvetően arra megy, amerre akar. Rossz döntésekkel, hibás kormányzással ideig-óráig persze el lehet vinni tévutakra is.
Az összejövetel egyébként a véletlenek összjátéka folytán maga is nagyon érdekes és sokat sejtető volt. Az esemény egy elegáns budai étteremben zajlott. Kellemes tavaszutó volt, az exkluzív helyiségben égtek a fények, a pincérek elkezdték az italok, előételek szervírozását. A hangulatot azonban távolról sem nevezhettük derűsnek: 2002. július 4-ét írtunk. Napközben felbolydult a város, és azt estig sem feledtethette semmi. Aznap „csata” zajlott az Erzsébet hídon. A rohamrendőrség engedély nélkül tüntető tömeget távolított el onnan, majd a Kossuth térre özönlő emberektől is megtisztította a környéket. A villamosközlekedés lassan helyreállt, de a tüntetők ott maradtak a téren. A szavazatok újraszámlálását követelték – nem fogadták el a választás eredményét. Mint az étteremben kiderült, az igazságügy-miniszter forródróton egész nap kapcsolatban állt a belügyi tárca vezetőjével. A nap történései meghatározták a beszédtémát is. A minisztérium egyik vezető tisztviselője két fogás között arról mesélt például, hogy felhívta aznap telefonon egyik vidéki családtagja. „Alighogy hatalomra kerültetek, máris megbuktok? – kérdezte tőlem, de én megnyugtattam, hogy ez lehetetlen” – mondta az illető.
Ilyen volt a kezdet, a kormányzás kezdete, a folytatás pedig ehhez méltó. Az igazságügy-miniszter – a kormányban a törvényesség, az alkotmányosság őre – a jelek szerint sorozatosan hibásan választott a rossz alternatívák közül. Most már látni, hogy – emiatt is – merre ment, hová jutott az ország. A megsemmisített gyűlöletbeszéd-törvény, az érvénytelenített drogrendelkezés, a bűnperek másodfokú elbírálásának semmis szabálya, a tüntetések jogának semmibevétele, a szólásszabadság erőteljes és folyamatos korlátozása jelzi egyebek mellett: visszahelyezték előjogaiba a régi hatalmi elitet és mentalitást. Nem ez a helyes irány. Becsszóra.