A függetlenség ára

Már-már a hidegháborút idéző fordulattal kezdődött az új esztendő. Az orosz–ukrán gázvita újabb fejleményeként Moszkva csökkentette a nyomást az Ukrajnába irányuló vezetékben, így csak az Európának szánt kék aranyat juttatva a csövekbe. Képletesen szólva Oroszország elzárta Kijev számára a gázcsapot, miután az még az óév utolsó óráiban elutasította Moszkva utolsó kompromisszumos javaslatát is, amelynek lényege az volt, hogy Ukrajna az első negyedévben még a mostani nyomott áron kapja a gázt, cserébe vállalja, hogy ezután áttérnek a négy és félszeres emelést jelentő világpiaci árra. E lépéssel közvetetten veszélybe került Európa, benne Magyarország gázellátása is, hiszen válaszlépésként az ukrán Naftogaz a tranzitszállítások megcsapolásával fenyeget.
A helyzet túldramatizálása helyett annak megértéséhez kiindulási pontként érdemes megvizsgálni, kik között folyik a vita, és az valójában milyen jellegű. Első ránézésre két szomszédos ország, pontosabban két energetikai holding, a Gazprom és a Naftogaz közötti konfliktusról van szó, a vita pedig tisztán kereskedelmi jellegű. Ennél azonban jóval többről van szó, amit az is mutat, hogy a végén már szinte kizárólag a két államfő, Vlagyimir Putyin és Viktor Juscsenko üzengettek egymásnak. Az igazi tét geopolitikai jellegű, az előzmények pedig jó egy évvel ezelőttre, az úgynevezett színes forradalmak időszakára vezethetők vissza. Ebből következően az érintettek köre is kiterjedtebb, mint első pillantásra látszik. S itt nem csupán azon országokról van szó, amelyek energiaellátását a viszály befolyásolhatja. Európa, tetszik, nem tetszik, résztvevője e játszmának, mint ahogy az Egyesült Államok is, amelynek lépései valójában válaszlépésre késztették Oroszországot. Moszkva a narancsos”forradalom okozta sokkból magához térve saját környezetében igyekszik visszavenni a kezdeményezést, amelynek fő célja a befolyás visszaszerzése, biztonsági zónájának kitolása. E geopolitikai játszma két igazi szereplője Amerika és Oroszország, kisebb részben Európa, egyik kiemelt terepe pedig a Közép-Ázsia mellett a nagyok közé szorult Ukrajna. Míg előbbi térségben e kiszorítósdi leglátványosabban a katonai bázisokkal jellemezhető, addig Ukrajna kapcsán a külpolitika csatározás már modernebb eszközökkel zajlik.
Moszkva a gázvitában azt az adut játssza ki, hogy energiatartalékaira nem csupán a geopolitikai irányt váltó szláv testvér, hanem Európa is rászorul. A Kremlben láthatóan jól átgondolt játszma előtérben lévő első szintje lényegében arról szól, hogy Ukrajnát ráébressze a geopolitikai realitásokra, és figyelembe veszi Oroszország érdekeit is, vagy megfizeti a függetlenség árát. Lehet ezt zsarolásként is aposztrofálni, mint ezt sokan teszik, nem szabad azonban elfelejteni, hogy Moszkva valójában most szakít a szovjet módszerekkel, és lényegében lemond a kedvezményes ár adta befolyásolás eszközéről. Másrészt nem tesz mást, mint saját retorikájával szembesítve Juscsenkót a maga módján az európai normákat kéri rajta számon. Számítva egyúttal arra is, hogy Európa mellé áll – mint azt már meg is tette – e vitában. A több esetben erősen kampányízű kijelentéseket tevő Kijev így nem játszhat arra, hogy Nyugat-Európát kellemetlen helyzetbe hozva a tranzitot veszélyeztesse. Hasonló okokból nem nagyon működhet a szállítási díj túlzott felemelése sem, ha pedig a szevasztopoli orosz bázis bérlete körül feszíti túl a húrt, akkor saját biztonságát kockáztatja. Kijevvel szemben egyértelműen kedvezőbb helyzetben van most Moszkva, ám neki is tisztában kell lennie azzal, meddig mehet el. A vezetékek tulajdonjogának legalább részbeni megszerzését és a neki kedvezőbb politikai erők jobb helyzetbe hozását megcélozva sem veszítheti el például fogyasztóként Ukrajnát, s nem asszisztálhat az ukrán gazdaság öszszeomlásához sem, hiszen ez az orosz ajkú régiókat sújtaná leginkább, s csökkentené a Moszkva iránti szimpátiát. Hasonló módon vigyázni kell arra, hogy a játszma második szintjén is lássa a határt. Európa egy része ugyanis most (meg)érti, hogy e helyzethez nagyrészt a negatív fejleményeket kényelmes távolból szemlélő Amerika magatartása idézte elő, ám energiabiztonságának sérülése nemcsak Kijevre, hanem Moszkvára is visszaüthet.
Az energiabiztonság problémáiról egyébként e helyzetben minden bizonnyal elgondolkodik Európa, és feltehetően csak az egyik válasza lesz a tranzitországokat kikerülő északi orosz–német vezeték megépítésének felgyorsítása. Magyarország sem teheti meg, hogy homokba dugja a fejét. Ideje lenne például szembenézni azzal a ténnyel, hogy a többi érintett térségbeli országnál is nagyobb a függőségünk, mivel Magyarországé Európában az egyik leginkább a gázra, mint energiaforrásra építő gazdaság. Ehhez egyebek mellett hozzájárult a gázár sokszor mesterséges alacsonyan tartása, következménye pedig egyrészt az ország egyoldalú energiafüggőségének folyamatos erősödése, másrészt az alternatív energiaforrások fejlesztésének fékeződése. Az ellátás biztonsága felveti a gázszektor jövőbeli ellenőrzésének kérdését is. Abban nagyjából egyetértenek a szakértők, hogy az nem a jelenlegi keretek között van a legjobb helyen. De kihez kerüljön a Mol gázüzletága? A Gazpromhoz, amely így még inkább érdekelt lenne az ellátás folyamatosságának biztosításában. A német E.ON lenne a jobb gazda, amely a térség fogyasztói piacának koncentrálásával képezhetne megfelelő súlyt a szállítóval szemben, s bizton számíthatna Gerhard Schröder jó orosz kapcsolataira is, avagy magyar ellenőrzés, például az MFB fennhatósága alá kellene helyezni az üzletágat, és szükség esetén diplomáciai kérdéssé tenni az energiabiztonságot? Megannyi gondolat, amelyet a mostani helyzet generálhat, a pánikkeltés, a fölösleges dramatizálás helyett részben előnnyé fordítva a most kialakult, válság közeli helyzetet.