A nyúl szarva

Szigetvilág

Bárki, aki léthelyzetének megértésére törekszik, szinte öntudatlanul talál rá a szellemi kapaszkodókra. Persze mindig közrejátszanak a szülőkkel, barátokkal, tanárokkal folytatott beszélgetések is. Nekem az egyik legfontosabb kapaszkodóm a buddhista filozófia. Idestova tíz éve „fertőzöm” az elmémet buddhizmussal, de nem azért, mert ellenállhatatlanul vonz a „mesés” Kelet vagy az egzotikum kalandja, nem kívánkozom egyetlen buddhista országba sem. Hanem azért, mert a buddhista bölcseletben találtam meg – eleinte számomra is meglepő módon –, amit „titkon érző lelkem ohajtva sejtett”. Katartikus élmény volt olvasni Nágárdzsuna műveit, Buddha beszédeit, a Szív szútrát, a Lankávatára szútrát vagy zen mesterek összegyűjtött útmutatásait. Talán ezt jelenti Platón ama tanítása, hogy a tudás nem más, mint anamnézis, visszaemlékezés.
Ugyanilyen ösztönösséggel kezdtem rajongani bizonyos zenékért, írókért, költőkért, képzőművészekért, így a szürrealista festőkért is. Persze másként nem is lehet. Aztán a két, egymástól oly különböző kör, a buddhizmus és a szürrealizmus egyszer csak összeért. Még kisfiú voltam, amikor édesapám elvitt Alain Robbe-Grillet A szép fogolynő című filmjére. Akkor semmit sem értettem belőle, de idősebb fejjel „visszaemlékeztem” rá, és egyik legnagyobb kedvencem lett. Többször is megnéztem az 1983-ban készült filmet, amelyet René Magritte festményei ihlettek, és arra jöttem rá, hogy a főhős álombéli kalandja, majd fájdalmas sikolyban megnyilvánuló ráébredése, hogy való élete ugyanennek a rejtélyes álomnak a folytatása, tipikusan buddhista képzet.
Nemrég megszereztem Robbe-Grillet azonos című regényének angol fordítását, de sajnos kiderült, hogy a címazonosság megtévesztő (vajon szürrealista fogás?), a film nem ebből készült. Viszont a könyv tele van Magritte-képekkel, és ezeket nézegetve jött az újabb felismerés: a belga mester festményei szinte kivétel nélkül buddhista műveknek tekinthetők. Belemagyarázás lenne? Hisz közismert, ha valaki sokat foglalkozik valamivel, szinte mindenben azt fedezi fel, mindenből arra következtet. Nem hiszem.
Ott van például A hamis tükör című kép. Hatalmas, tágra nyitott emberi szem, szivárványhártyáján a felhős égbolt. De ez a szem nem egyszerűen tükrözi az eget, hanem rajta keresztül a néző az égre lát. Ki a külvilágba? Vagy be a tudatba? Nem tudni. Nincs különbség a külső és a belső között. A zen mesterek gyakran hasonlították a tudatot tükörhöz. A tükör szolgaian azt mutatja, ami eléje kerül. Ha élet kerül elé, életet mutat, ha halál, halált. A tükör ezért hamis. De azért is, mert a benne csillogó-villogó valóság mögött a semmi feketéllik. Buddha éppen ezt a semmit hívta ürességnek, nirvánának.
Ezzel a képpel állnak rokonságban Magritte ablakos képei. Az egyik olyan ablakot ábrázol, amely szintén felhős égboltra néz. Igen ám, de az egyik szárnya félig nyitva, így jól látszik, hogy a felhős égbolt csupán az ablaküveg valósága, maga az ablak vakablak. Egy másik változat az, amikor a betört ablak lehullott cserepein ott virít a táj, sőt a napkorong egy darabja is. Vagy a híres festőállványos képek, amelyek a kép a képben módszer korábban sosem látott továbbfejlesztései. Ezek közé tartozik A szép fogoly is, Robbe-Grillet filmjének ihletője. A festőállványon nyugvó kép nem a tengerpart vagy a táj hű ábrázolása, hanem töretlen folytatása. Itt is összeolvad a világ és a tudat, a külső és a belső. Józan paraszti egyszerűséggel: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Wittgenstein úgy fogalmazott: világom határai megegyeznek nyelvem határaival. Az ember látszólag pontosan tudja, hogy hol végződik önmaga, és hol kezdődik a világ, ám zavarba jön, ha meg kell húznia a kettő közötti határt. És éppen ezt lovagolja meg Magritte, miként ez a felfedezés rokonítja a buddhizmussal. De a modern agykutatással is. Az agyvelőt elég pontosan feltérképezték, de hogy a tudat és az ego az agy mely pontján található, rejtély. A mai agykutatás egyik fő gondja, hogy képtelen áthidalni az agy és az elme között tátongó szakadékot.

A nyugati és a keleti filozófia kellős közepébe vág bele Magritte éppen hetvenhét éve készült híres pipás képe – sőt kulcsot ad a mester egész életművéhez. Pedig ennél egyszerűbb festmény alig akad a világon. Csalfán azt sugallja, hogy kisiskolásoknak készült. Egy a bökkenő, a makacs aláírás így szól: „Ez nem pipa.” Látjátok, gyerekek? Ez… nem… pipa. Kilencéves kislányom, Virág is nevetve megérti, hogy a festett pipával nem lehet pipázni, tehát valóban nem pipa. De akkor mégis mi okoz megrökönyödést a felnőttekben? A fricskát fordítsuk vissza Magritte műveire: egy hatalmas retrospektív kiállításon a belga mester valamennyi festménye alatt elegáns táblán virít a felirat: Ez nem Magritte! Akkor ezek most hamisítványok, vagy hogy van ez? – tenné fel joggal a kérdést a közönség.
Minden emberben működik egy állati eredetű azonosítási automatizmus, közismert nevén a pavlovi reflex. Ha az ember azt hallja, olvassa vagy akár csak gondolja: citrom, összefut szájában a nyál (én is ezt tapasztalhattam most). És fordítva: ha meglátja a sárga gyümölcsöt, a fejében ott villog: citrom, citrom, citrom. Az agárversenyen a kutyákat úgy sarkallják futásra, hogy acélhuzalon nyúlprémet húznak előttük. Úgy loholnak az agarak a nyúl absztrakciója után, mintha valódi tapsifülest üldöznének. Ennél esztelenebbül csak a mai ember lohol a legfőbb modern álérték, a pénz után. Az ember az absztrakciót, a címkét, a szót azonosítja az érzékszerveivel észlelt és az emlékeiben élő dologgal. Tehát a szó, az ige, a logosz nem azonos azzal, amit jelent (Gorgiász, Saussure, Korzybski). Ráadásul a pipás képet nézve bele kell nyugodni abba is: semmi sem önazonos (auton), mivel csak máshoz (heteron) viszonyítva definiálható, s végképp nem lehet azonos ezzel a mással. Hogy is kontrázott rá Hérakleitoszra tanítványa, Kratülosz? Azt mondta: egyszer sem léphetsz ugyanabba a folyóba. Tehát semmi sem megfogható, behatárolható, azonosítható, semmi sincs önmagában.

Arisztotelész bármilyen zseniális volt, logikája bizonyos szempontból az állati eredetű azonosítási automatizmus leképezése. Az emberiség sajnos e logika törvényei szerint gondolkodik és viselkedik – gyűlöl és szeret, épít és rombol, gyilkol és háborúzik. A lengyel származású amerikai nyelvfilozófus, Alfred Korzybski úgy fogalmazott: az emberiség még mindig az állatokat másolja idegi reakcióiban, pedig az emberi agy jóval fejlettebb az állatinál. A vagy-vagy logika tehát egyrész nagyon is megalapozott, különösen a hétköznapokban, másrészt viszont filozófiailag, de biológiailag is tarthatatlan. A nyugati filozófia némely ága, de legfőképpen a buddhizmus meghaladta. Bár voltaképpen a legtöbb művészi megnyilvánulás és teremtő gondolat is túllép rajta.
Elszomorító Michel Foucault híres könyvecskéje, amelyet Magritte pipás festményének szentelt. Foucault a vagy-vagy logika csapdájában vergődik. Szerinte a kép és a cím között szakadék tátong, emiatt az ember nem lehet egyszerre nézője és olvasója is a pipás festménynek. Majd égszakadásról és földindulásról beszél a Magritte-művek támasztotta feloldhatatlan feszültségek okán. Ha Foucault-nak igaza volna, akkor Magritte képei láttán mindenkinek, beleértve a francia mestert is, kettéhasadt volna az elméje! Hetvenhét év alatt azonban egyetlen ilyen esetről sem számoltak be.
Magritte egyik kedvenc költője a szimbolizmus első nagy alakja, Baudelaire volt, ám a belga mester messze elkerülte a „jelképek erdejét”, amely A romlás virágainak egyik központi látomása. Kézzel-lábbal tiltakozott festményeinek szimbolikus, sőt lélektani értelmezése ellen is. Ezt legfőképpen a Kastély a Pireneusokban című festményét illetően kell hangsúlyozni. A kép nem ábrázol mást, mint a hullámzó tengert és a fölötte lebegő hatalmas sziklatömböt, tetején kőkastéllyal. A kép tökéletesen értelmezhető szakrálisan: a kozmikus térben alul az alaktalanság, az ősóceán, fölötte az alakot öltött isteni állandóság. Pillanatkép egy teremtésmítoszból, archetípus a javából. Igen ám, de a magritte-i életmű ismeretében semmi sem igazolja e szakrális tartalmat. Élete során Magritte 1300 képet festett, megszállottként dolgozott, néha naponta festett egy képet, de végig következetes maradt ahhoz a törekvéséhez, hogy a nézőt kizökkentse a tapasztalás megszokott kerékvágásából. Nem volt szüksége szerteágazó álmokra, merész látomásokra, vad fantáziálásokra, hogy a néző lába alól kicsússzon a talaj. „Ami számít, az a kétségbeesés pillanata, nem a magyarázata” – mondta. Ám egy ponton túl képei csendre intik a nézőt, arra a szavak nélküli némaságra, amellyel Buddha is gyakran válaszolt, amikor tanítványai a végső kérdésekről faggatták.
Magritte sosem tanulmányozta a buddhizmust. De annál inkább beleásta magát az európai filozófiába, kedvence volt Hegel, Heidegger, Sartre és Foucault is. Feltett szándéka volt, hogy láthatóvá tegye az elme működését. Életében az jelentette a fordulópontot, amikor 1922-ben megpillantotta Giorgio de Chirico A szerelem dala című festményét. Meghatódottságában állítólag könnyekre fakadt. Mint később írta: ekkor látott először gondolatot.
Buddha arra a forradalmi felismerésre építette ontológiáját és meditációs módszerét, hogy mindenfajta örökkévaló lényeg, végső valóság, abszolútum kényszerképzet, végzetes tévedés. Minden csupán más dolgokhoz viszonyítva valóságos, behatárolható. Ezért üres minden. Azaz szubsztancia nélküli, önmagátlan. Az európai filozófia nyelvére fordítva: a kanti Ding an sich vagy a platóni idea fantazma. A Magritte-képek a maguk nyomatékos színpadiasságával, rezzenéstelen, holt nyugalmával éppen efféle kozmikus ürességgel szembesítenek.
A szokásos díszlettengerparton egyszerű asztal fehér abrosszal leterítve, rajta kődarab, fent, az éjszakai égen holdsarló – félreérthetetlenül üres metafizikai látkép. Gyönyörű meztelen nő a tengerparton, eldönthetetlen, hogy márványszobor, hús-vér test vagy csak légies lebegés – a nő mint a káprázatvilág jellegzetes tüneménye. Hosszúkás, oldalt nyitott faládában kopasz szerzetes alszik, fölötte hatalmas sziklatömb – Sziszüphosz pihen. Egymáshoz bújó szerelmespár, arcukból semmi sem látszik, fejüket fehér lepel borítja – közelség és idegenség ambivalens érzése, a másik mint megszokhatatlan titok. Nyitott ablak mögül keménykalapos embertömeg mered az üres szobába – ez az üres szoba aligha lehet más, mint a néző tudata. Tengerparton keménykalapos férfi áll háttal, a háta mögött húzódó kőpárkányon égő gyertya, egy falevél és egy pohár víz. Nagy előszobatükör előtt öltönyös férfi áll háttal, de a tükörben nem látszik az arca, mert a tükörképe ugyanúgy háttal áll. Nyilvánvaló, hogy ezek a háttal álló úriemberek a magányos nézőt testesítik meg. Tökéletesen személytelenek, mégis a legintimebb személyesség benyomását keltik. Hogy miért? Mert hatmilliárd személy nyüzsög a világban – lásd a te, ő, mi, ti, ők keménykalapos embertömegét –, de csak egyetlen alany létezik: én. A buddhizmus szerint önmagam börtönéből csak akkor törhetek ki, ha felismerem önmagam és mások, valamint minden más kettősség káprázatjellegét.
Trombitából, ülő oroszlánból, női torzóból, karosszékből, tükörből, babérlevelekből összegyúrt bolygó suhan az űrben. Ennél tömörebben aligha festették meg az emberi lét esetleges, álomszerű, de annál valóságosabbnak ható voltát. A tenger fölött lebegő kőkastély (légvár) is az egyetemes ürességet fejezi ki.

A buddhista szútrák azt sulykolják, minden olyan, mint a tajték, a buborék, a délibáb, a banánfa, a varázslat. Más szútrák még rafináltabban arra figyelmeztetnek, minden olyan, mint a nyúl szarva, a kígyó lába, a meddő asszony gyermeke, a teknősbéka haja. Magritte is éppilyen szuggesztív képtelenségeket festett.
Művei a tudat elvarázsolt, megbabonázott, megtévesztett állapotára hívják fel a figyelmet. Mert a tudat jóformán mindent készpénznek vesz, amit eléje tárnak az érzékszervek. És valamit annál valóságosabbnak (vagy éppen istenibbnek) tart, minél tehetetlenebb vele szemben. Már egy citrommal vagy egy pipával, sőt ezek absztrakciójával szemben is megmutatkozik ez a megveszekedett tehetetlenség. Nem beszélve arról, hogy amíg az ember alszik, álmai is a legteljesebb valóságot jelentik számára. Magritte valamennyi képe „jel s egyre kiabál”: Ez így nem mehet tovább! Ezen felül kell emelkedned!
Hatalmas kőmadár repül sziklás tengerpart fölött. Vízből ácsolt hajó úszik méltóságteljesen az óceánon. Háztömbökből összerótt hatalmas emlő az utca közepén. Míg fent fényes nappal, lent koromsötét éjszaka honol. Vállfán függő hálóing, amely igazi melleket és ölet növesztett. Női arc, szeme két kebel, orra köldök, szája szeméremdomb. Öltönyös, nyakkendős úriember áll szemközt, mögötte kőpárkány és hegygerinc, feje az inggallér felett fél méterrel lebeg, és akkora, mint egy hőlégballon. „Eltévedt zsoké” vágtat sok emelet magas, kilombosodott korlátbábok között. Kőablakos kastélyszobát hatalmas, érett alma tölt be a padlótól a menynyezetig. Nagypolgári kandalló világosbarna semmijéből fekete mozdony pöfög elő, fölötte tükör, óra és két gyertyatartó. Az esti égen jókora felhő és sziklatömb lebeg egymás mellett, fölöttük holdsarló.
Ahogy egyszer Magritte mondta: „Az üresség a világ egyetlen igazi csodája.”