Vajon a gyorsan változó világpolitikai környezet vagy az amerikai politika nem megfelelő válaszai okolhatók inkább azért, hogy az Irakkal kapcsolatos, másfél évtizedes részvétel eddigi mérlege érezhetően negatív? – merülhet fel a kérdés most, amikor a konfliktus hossza anélkül haladta meg a (tágabb értelemben vett) vietnami háborúét, hogy felsejlene a végkifejlet. A válasz a rendelkezésre álló információk alapján sokféle lehet, ám a washingtoni érvek legmesszemenőbb figyelembevételével sem hagyható ki a válaszból az a tény, miszerint – mellékhatásként – az Egyesült Államok megítélése, nemzetközi kapcsolatai és ezáltal mozgástere is megsínylette ezt az elhúzódó vállalkozást. Míg 1990–91-ben a bipoláris világ felbomlásakor remény övezte a „szabad világot” vezető Egyesült Államokat, mára ez a morális tartalommal bíró meghatározás javarészt elpárolgott. Közvélemény-kutatások, híradások tanúsítják, hogy a világ közvéleményének többsége immár nem azonosítja a tengerentúli hatalmat olyan pozitív értékekkel, mint a szabadság, a demokrácia vagy a jólét, és ebben kétségtelenül az iraki események játsszák a legfőbb szerepet. Visszatekintve úgy tűnhet, mintha a Sivatagi Vihart követő Clinton-éra elszigetelési, ellenőrzési és időnként „rendszabályozási” politikája jobban működött volna Irakkal szemben – legalábbis jóval kevesebb áldozatot követelt az Egyesült Államoktól.
Amellett, hogy kommunikációs szempontból nagy károkat okoz Washingtonnak ez a háború, felmerül a kérdés, hogy milyen stratégiai, hosszú távú kihívások teszik indokolttá, kifizetődővé számára. Amikor az Irakkal kapcsolatos politika 2003-ban az invázió és a rezsimváltás elrendelésével kritikus fordulatot vett, sokan találgatták, hogy a fosszilis energiatartalékok jelentős részét tartalmazó térség feletti ellenőrzés megszilárdítása, az energiaéhes Kína természetszerű terjeszkedésének megelőzése volt-e a hadművelet valódi célja. A találgatás erről a sokat érő távlati célról ma is tart bizonyos körökben, de az amerikai kormányzat nyilatkozataiban nem nyújt ehhez támpontot. A megfigyelők pedig az ilyen kommunikáció kapcsán már rég elvesztették naivitásukat, így a tömegpusztító fegyverekre hivatkozó indokolás bukását követően természetszerűleg „a jószolgálati misszió keretében demokratizáljuk Irakot” jelmondat sem elégítheti ki az indokokat keresőket.
A tágabb értelemben vett politikai kérdések mellett az Egyesült Államoknak azzal is szembesülnie kellett Irakban, hogy a fegyveres érdekérvényesítés politikájának hol vannak a határai. 1990–91-ben a feladat adott volt: háborúval kellett az iraki csapatokat távozásra bírni Kuvaitból. Az amerikaiak vezette korszerű hadigépezet rendkívül sikeresen, a több tízezres veszteségkalkulációkat megcáfolva alig néhány száz halottal teljesítette a célkitűzést, amelybe belefért a Normann Schwarkopf tábornok nevéhez fűződő, iraki területen kivitelezett „bal horog” manőver is, amely oldalba támadta Szaddám Huszein elitcsapatait, a Köztársasági Gárdát. Az Irak déli és északi területeit figyelő, 12 évig tartó légi hadműveletekben az arab légvédelem egyetlen amerikai vagy szövetséges gépet sem tudott lelőni.
2003 tavaszán a legyengült iraki erőket lehengerlő taktikával két hónap alatt sikerült legyűrni, ám az amerikaiak ekkor érkeztek el képességeik határára. Míg ugyanis 1991-ben a sivatagban könnyű feladat volt kilőni az iraki harckocsikat, addig a ma alkalmazott sokkal hatékonyabb technológia sem teszi lehetővé a felkelők megtörését a komplex, bombamerényletek dominálta városi hadviselésben, a megszállás révén. A 2003 óta folyó iraki harcokban január 15-ig 1751 amerikai katona esett el, 16 420 sebesült meg. Az Egyesült Államok mindent egybevetve az elmúlt másfél évtizedben mintegy háromezer embert vesztett az iraki katonai vállalkozásokban, közel annyit, amennyit 2001. szeptember 11-én a terroristák gyilkoltak meg.
origo.hu
Sorsfordító pillanatok, így mentették meg a kisbabát
