Az eltüntetés átmeneti terve

Megdöbbenve értesült a Petőfi rádió vezetése az ORTT közszolgálati rádiófrekvencia-elosztási tervéről. A médiahatóság a nemzetiségi és regionális adások sugárzásának kötelezettségét a Petőfi rádióra terhelné. Ez napi 11 órányi nem magyar nyelvű adást jelentene a Petőfi URH-frekvenciáin. Megszűnne tehát a Kabarécsütörtök, a Csúcsforgalom, a Kívánságműsor, a nóta és operett. A drámai hangú bejelentés csütörtökön hangzott el a Petőfin. Nagy vihart nem kavart. Ki foglalkozik manapság a közszolgálati rádió sorsával? Kinek fog fájni, ha nem megújul, hanem kisebbségi rétegrádió lesz a Petőfi, ha zene helyett parlamenti üléseket közvetít a Bartók? Erre már lehet radikális létszámcsökkentést tervezni. Javasoljuk még a művészeti főszerkesztőség megszüntetését – költséges, színészeket, írókat, zenészeket foglalkoztat –, de mindenekelőtt a kuratórium feloszlatását, a kurátori fizetések ugyanis jóval magasabbak, mint a főszerkesztői gázsik. S ha mindezt véghezvittük, adjuk el az épületet (már adják), és építsünk helyette egy kis stúdiót valahol a város szélén, hogy az ORTT-nek azért maradjon mit felügyelnie.
E hírnél valamivel nagyobb visszhangot keltett Paul Lendvai egykor magyar, ma osztrák illetőségű újságíró tényfeltárása, aki megkapta a rá vonatkozó anyagok egy részét az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, és azonmód közzé is tette az Élet és Irodalomban. Munkálkodása kellemetlen pillanatokat szerezhet további, a pártállami rendszerből befolyásukat átmentett kollégáknak. Lendvai ugyanis nem asszisztál a magyar értelmiség évtizedes „diszkréciójához”, név szerint sorolja fel, melyik kiküldött magyar kollégája mit jelentett róla a hatvanas évek elején, illetve hogy ki milyen fedőnévvel, milyen minőségben dolgozott a magyar elhárításnak. Ha a tényfeltárás folytatódik, és más külhoni magyar médiamunkások, vezető értelmiségiek is kedvet kapnak ahhoz, hogy közzétegyék, mi áll a róluk vezetett dossziékban, kiderülhet a ma az igazság bajnokaiként tetszelgő, a becsület lovagjaiként száguldozó vezető újságírókról, akik hosszú éveket töltöttek a szocializmus éveiben külszolgálatban, hogy nekik is van valami a fülük mögött. Magyarországon ugyanis semmit nem jelent, ha valakinek papírja van arról, hogy nem volt besúgó. Legfeljebb azt, hogy nem a piti besúgók listáján tartották nyilván.
Felidéztünk tehát két olyan hírt, amely bár szakmainak tűnik, mégis túlmegy a „ki faxolta a Magyar Vizsla levonatát” fontosságán. Ezek ugyanis arról szólnak, hogy lesz-e végre szellemi megújulás Magyarországon, amelyen a következő generációk erkölcsi állapota múlik. A Tizenhat óra közéleti magazin. Szikra Zsuzsa szerkesztő évek óta igyekszik életben tartani. Már nem megy. A Tizenhat óra, amelytől azt várnánk, hogy összefoglalja, megmagyarázza a híreket, kiegyensúlyozott hátteret adjon a hétközben megzavarodott hallgatónak, nem meri már ezt vállalni. Elbújik a hírek elől. Kellemetlen hangú kislányok nyafognak riporteri minőségben, készítenek hosszú és unalmas összeállításokat érdektelenségekről. A digitális technika imádata amúgy is megöl néhány rádiós műfajt. A hangzásbeli tökéletességre való törekvésben nemcsak a lélegzetvétel szünetei tűnnek el, hanem a beszélgetés személyessége is.
(Tizenhat óra, Kossuth rádió.)