Az utazás sok száz éves európai mítosza válságban van. A Kelet ma már nem Kelet, hanem sokszor nyugatabb a Nyugatnál, a Nyugat meg kifáradt, mindenen átgázoló gyorsvonatából kidobált megannyi értéket, s már nem tudja, hová fusson tovább jobbik önmaga elől. Nincsenek hát könnyű helyzetben a média kiváltságosai, akik épp mostanság kaptak lehetőséget arra, hogy távoli tájakra kalauzolják a kedves nézőt. Megpróbálnak beavatni minket, miközben ők maguk sem avatódtak be semmibe, sztereotípiákat illusztrálnak akár hamisítások, pontatlanságok árán, üzengetnek a napi hazai politikának meg a választóknak.
Jó ideig úgy tűnt, Frei Tamás például tanult a bérgyilkosos lebukásából, tehetségéből futja új meg új valódi kérdésekre, válaszokra, most azonban már láthatjuk, hogy mégsem tanult eleget. Legutoljára Sanghajban járt, és majdnem pontosan sikerült is felmérnie, hogy Kínából sok minden más mellett mi érdekelheti a magyar nézőt. Abban igaza van, hogy a magyarok napi élménye a kínaiakról a kínai büfékből és a Négy Tigris piacról származik, és hogy ezt az élményanyagot nemigen tudjuk összefésülni a híradásokkal, amelyek Kínáról mint gazdasági nagyhatalomról beszélnek, még akkor sem, ha ma már a nagy falon túlról nemcsak a gagyi érkezik hozzánk, hanem például a számítógépek csaknem összes alkatrésze is. Azért nem tudjuk összefésülni, mert nincs Kínáról átfogó, jellemző képünk. Frei sorozatos, csúnya buktái ellenére, amelyek egyikét jól illusztrálta Jemen magyarországi nagykövetének tartalmas, izgalmas helyreigazítása a műsor végén, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy riportfimje nagyrészt hitelesen rajzolta meg a kínai vörös kapitalizmus körvonalait, amelyben szabad meggazdagodni, vásárlási őrületbe esni és egyéb módon elhülyülni, sok száz millió kínait rabszolgasorban tartani, de tilos gondolkodni, szabadon szólni, szabadon hinni. Az számunkra amúgy is ellenőrizhetetlen, hogy e tekintetben téved-e, az viszont nyilvánvaló, hogy Magyarország kínai politikája kapcsán egyértelműen sikerül megint bűnbe esnie. Frei kárhoztatja a magyar külpolitikát, mivel túl későn vezette be a vízumkényszert a rendszerváltozás táján Kínával szemben, s így a beözönlő kínaiak és az olcsó kínai áruk tönkretették könnyűiparunkat, ugyanakkor egy nagyon szerencsétlen pillanatban zárta be a sanghaji magyar konzulátust, éppen azelőtt, hogy a nagyváros szédületes fejlődésnek indult volna, s esetleg nekünk, magyaroknak is csurrant-cseppent volna ez-az. Az illusztrálás már féloldalasra sikerült: kiderült, hogy akadt magyar cég, amely így is megvetette a lábát, a Herendi Porcelángyár viszont Frei szerint a diplomáciai háttér hiánya miatt nem boldogult. E csorbát köszörülte ki 2004-ben Gyurcsány kormányfő, aki Kínába látogatott, s végre újra – kicsit későn, de nem hiába – konzulátust létesített. Frei hosszan futja a köröket a régi hibák – amelyek elkövetőit nem nevesíti, csak sejteti – és az új, nagyszerű tett körül, de az már nem fér bele roppant széles és szintetizáló látókörébe, hogy azt latolgassa, miképp is volt, hogy Gyurcsány kormányfő újabb vízummentességet ígért Kínának, és mire föl ígérgetett, mi lett volna belőle, és egyáltalán kinek lett volna jó. Így vált megint csak kampányműsorrá, választási csaták háttérképévé az egyébként izgalmas útirajznak induló riportfilm.
(Frei-dosszié – TV2, január 23., 20.50.)
origo.hu
Megkínoztak egy nőt a pátrohai horrorházban
