Beszédmagyar

A nyelvet nemcsak írják, hanem ugyancsak beszélik is. Már akik. Minden nyelvnek megvan a maga beszélt karaktere. Hangzik, dallamál, zöngicsél, cseveg, zümmürészik, ível, főként ível. Ilyen a magyar nyelv is.
Régebbiek emlékeznek, miszerint a hangos beszéd hozzátartozott az önkifejezés intelligenciájához. A gondolkodás eleganciájához, bensőnk elokvenciájához. Tanították is. Mi több, egyetemen is. A legfontosabb tantárgyak egyike volt a középkori egyetemeken, nemcsak a görög, de a római műveltség nyomán is. A retorika – szónoklástan – olyan alaptantárgy volt, amelyen jövendő filozófusok, írók, államférfiak bukhattak el pályájuk kezdetén akár, nem beszélve oly tudósokról, kik a világ titkainak megfejtésével kívántak foglalkozni. A nyelv belső karakterét a hangzó beszéd – s nem csak a gondolt vagy írt – tárta föl, mint belső színész, ki napvilágra hozza a meghitt drámákat, lírai érzelmeket és tudós gondolatokat. Ma ilyen nincs. Nevetségesen hablatyolnak az emberek. Torlódnak, sípolnak, nyögnek, énekelnek, selypítenek, pöszítenek a beszédben, mint a foglyok – saját nyelvük foglyai – vagy fogyatékosok – saját alszellemük foglyai –, hülyék.
Ezt írta régi tanártársa Jezovicsnak a szokásos Kaposvárról. Az „öreg” megint elégedetlenkedik, mint mindig mindennel. De a kaposvári tanár folytatta levelét.
Kérlek, jó volna odahatni – te olykor rádiózol is –, hogy legalább a rádióban ne énekeljenek. Az igazi nagyáriákat igencsak kedvelem, emlékszel, még a hatvanas években együtt hallgattuk az idetévedő olasz tenoristákat. De tenned kéne az ellen, ami a nyilvános beszéd körül zajlik. Hallom, Deme professzorék s Szakonyi jó író barátod most adja át – immár talán negyvenedik éve – a gyönyörűséges Kazinczy-díjat azoknak, akik tudják, „beszélni nehéz”. Ugyan magam idegenkedtem mindig eme cím fenyegető erejétől. Nem tudta megakadályozni, hogy évek során tízezrek vegyenek részt a hangsúlyozási, kiejtési, stílbeszédi versenyeken, s egy-egy – bár szándékosan nyomorultra gyötört, de – mondaton kizengjék a helyes ívet, hangsúlyt, légzéstechnikát. Micsoda mozgalom! „Megoldják” a titokzatos hangsúly-elhelyezési egyensúlyt. Ívelnek. Zümmögnek. Hajlítanak.
Arra kérnénk innen Kaposvárról, szervezzetek a rádiós nyilvánosságnak is valamilyes beszédmagyart. Hogy politikusaink, álvezetőink, fél-vezetőink nem tudnak beszélni, az hagyján. Bukjanak ők. Recsegjenek ők. Nyögjenek ők, pöszítsenek ők – egyetlen párt sem győzi pöszítetlen szónokokkal kampányait –, vesszenek, veszítsenek. De a tudományos erők! A nagy nyilatkozók! A dadai-budai okoskodók, pszichológusok, fontoskodók! Azok beszélhetnék a magyart!
Minapában – onnan is ötlött eszünkbe – Umberto Eco szépségkönyvéről kérdeztek egy művészettörténészt, nos, éppen a szépségről! Hamarán kijelentette, nékije nincsen szépség mint olyan, mert az koronként igencsak változik. Ez még hagyján, hiszen a legfontosabb szépészeti intézmény vezetője volt, ám mindezt oly kanári- s operai énekléssel adta elő, hogy már nem is tetszett magyar nyalvnak. (Azt hiszem, nem is volt, inkább, talán-tán angolból visszafordított külhoni gondolatömleny.) De a hang! Az ív! Ahogy ringatózott beszédje árján, föl-fölemelkedve – maga egy pillanatra sem vette észre eme különlegesen magyartalan teljesítményt –, az kriminális volt. Főember. Főítész. Főművész. Főmagyar! Ám másnak már el sem mondom eme észrevételeinket, mert lemásságoznak, talán le is nacionalistáznak, te érted, csak azt szeretnők, ha magyarul hangzanék a magyar szöveg, különösen ilyen nagy ember szájából. Bár azt hiszem, még a Kazinczy-versenyen sem lehetne megtanítani egy ilyen ferde szájút emberi hang kibocsátására. Talán oly sokat élt már külföldön, hogy idegen tőle a magyar kiejtés. Vagy oly sokat beszélt külhoni országokban angolul, netán egyéb nyelven, hogy nem talál vissza a – talán sosemvolt – magyar ívelésbe. Mégis fölvethetnétek, iratkozzon be egy Deme–Kazinczy tanfolyamra, bár kétséges, akar-e egyáltalán magyar lenni, vagy jól elvan a maga identitásával.
Ám sajnos nem kellett sokáig várni az egyéb éneklő magyarokra. Énekelt mihamar egy pszichológiai riporter, s főként, ami igencsak érthető, a BBC magyar hangja. Hogy mi, itthoni magyarok ősidőktől a világtárgyilagos angol híradásra vagyunk „beállva”, az csak-csak. Az angolszász világbirodalomhoz már Horthyék idején próbáltunk dörgölődzni, nem sikerült. Most követjük az európai uniós angolokat, pedig már – Amerika mellett – inkább csak viszik a prímet.
Micsoda énekórák! Édes magyar – külföldi – nyelv! Hol van a te édességed? Vagy a fullánkod?
Drága Jezo, kérd meg Deme professzort meg a többi Kazinczy-díjazót, okítsák, versenyeztessék eme hiszterál-liberál nyelvéneklőket is, hiszen övék a rádió nagy része. A rádió a hangos emberi magyar nyelv szerve. Alapítsanak díjat, ki nem énekel? Legyen az művészettörténész, pszichológ, pártvezér vagy lélekfattyú. Nem az írott nyelv, a beszélt nyelv fog így elveszni! Nem is kell hozzá kipusztulnunk. Csak egy kis jóakarat köll.