Magyarságteljesítmény. A szerzői jog azé a Szabó Alberté, aki jött, karlendített, majd visszaszármazott Ausztráliába. Ő ment, a magyarság maradt. Hogy ez teljesítmény-e a magyarság részéről? Bizonyosan. Már csak azért is, mert a megmaradt magyarság – maradék magyarság? – boldogságteljesítménye igencsak vitatható. Azt pedig, hogy a boldogság nem teljesítmény, kommentár nélkül is tudjuk.
Barátság vagy szerelem? Valamikor ez kérdés volt. Boldogságra vagy örömre születtünk? Ekörül is valaha nagy filozófiai viták dúltak. Voltaire és Petőfi korában még a barátság és a boldogság szinte metafizikai jelentőséggel bírt. A megboldogult szó amulettként őrzi ezt az időt. Aki meghal, az megboldogul. Üdvösségre jut. Aki még nem szent, az boldog. Teológiai perspektívából szemlélve a boldogság a szentség előszobája. A szerzetes pedig: barát.
Ma nem téma sem a boldogság, sem a barátság. Ma már ez nem kérdés. Ma senki sem gondolja, hogy boldogságunk létének avagy nemlétének ontológiai értelemben vett köze van léthez és nemléthez, a társadalom és az erkölcs nagy kérdéseihez; illetve mind kevesebbszer kerülünk olyan romantikus dilemma elé, amely megkövetelné: válasszunk barátság és szerelem között.
A barátok megmaradtak havernak, jóban vagyunk azóta is, gond egy szál se, a boldogság pedig átcsapott hormonba. Úgy hívják: endorfin. Legalább annyira szép szó ez, mint boldogult emlékezetű Eörsi István szerint a leukémia.
Ugye, mi jó barátok vagyunk – így az egyik slágerszöveg. Minden ember boldog akar lenni – szól a másik. A barátság, az a bizonyos valódi barátság már oly messze van tőlem, hogy elképzelni sem tudom, így nem is hiányzik, a boldogság viszont még igencsak kísért. Foglalkoztat, hogy miféle madár. Kék madár?
Elvileg az ember valamitől boldog. Csak úgy soha. Mitől vagy boldog? Mi tesz boldoggá? Mi kell a boldogságodhoz? A boldogság és az elégedettség, a kielégítettség, a boldogság és az öröm közt paraszthajszálnyi a különbség, de luciferi eleganciával mérve a boldogságnak épp „ez a lényege”. A többlet, amely az örömtől megkülönbözteti. Olykor az a benyomásom, hogy különbség nincs is, valójában a boldogság az öröm egy stílusa csupán. Lassított felvétel. A lassított felvétel is anélkül gondolkodtat el, hogy a mélység benne tartalomként jelentkeznék. A boldogság is hozzárendelt tartalom nélkül mélyíti el az efemer örömöt és a mohó kielégülést. A boldogság: retard gyógyszer, folyamatosan adagolt fájdalomcsillapító. Gauss-görbe nélküli, permanens forradalom, szelíd, örök öröm. És miként a fájdalom vagy az idő, meglehetősen szubjektív.
Amikor kérdés volt a boldogság – akárcsak az idő tájt az öngyilkosságot –, atavisztikus, metafizikai erőnek tekintették, ma viszont, amikor már nem kérdés, felmerül, hogy vajon nem képesség-e. Nem képesség-e, amely, akárcsak az egyéb emberi képességek, fejleszthető?
Az iskolában nem tanítják mindazt, amibe életünk során beleütközünk. Az életben való közlekedés szabályait, a politikai vagy épp érzelmi összefüggéseket az iskolában gondosan eltitkolják a növendék elől, a baleset így eleve elrendeltetett. A felnőtt ember csak hibázhat, hisz a szabály: szubkultúra, amely hivatalosan sehol sincs meghirdetve, mégis mint közmegegyezés többé-kevésbé jelenvaló.
A mi boldogságunk senkinek sem fontos. Továbbmegyek. Senki boldogsága senkinek sem fontos. Ha valaki nem tud járni, rokkant. Ha valaki képtelen a boldogságra, tán lelki rokkant? És mennyien vannak ilyenek. A kibeszélőshow-k belőlük élnek. A kibeszélőshow-k statisztái ők. Nyomorult, boldogságra képtelen emberek, akik júdáspénzért közhírré teszik saját kudarcukat. Akik valamikor szerelmet vallottak, kudarcot vallanak nyílt szín előtt. S a vallomások nyomán feltárul egyfajta primitívség, amely amúgy rejtve maradna, vagy elfogadnánk az élet szükségszerű velejárójaként. Egyértelművé válik, hogy bizonyos esetekben a boldogsághiány primitívségből fakad. A konfliktusok nem öntörvényű történetek, hanem a szellemi skorbut karmikusan szükségszerű tünetei.
Nehéz megnevezni ezt a primitívséget, hisz sem az egyszerűséghez, sem a tanulatlansághoz, műveletlenséghez nincs közvetlen köze, miképp az etnográfiai vonatkozású primitívségfogalomhoz sincs köze. Hány bölcs ember van az egyszerűek között, s hány boldog a tanulatlanok, a műveletlenek között? A gyilkos primitívség azonban mégsem fikció. Naponta találkozunk vele, hol a fent említett show-műsorokban, hol pedig a lapok bűnügyi rovatában.
Bizony, bizony, mondom néktek, miképp a daganatnak, azonképp a primitívségnek is van jóindulatú és rosszindulatú formája. Ez utóbbival – és gyógyításával – nemigen foglalkozunk. A meglehet, pontatlanul fordított jézusi mondat – boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa – hosszú évszázadok idealizmusát alapozta meg. Eszerint az együgyű, egyszerű emberek mind boldogok, a boldogtalanság a gazdagok, az arisztokraták kiváltsága, egyfajta hisztéria, amely sohasem komoly. Hasonló tévhit, hogy az idegbetegség egyfajta hobbi, a szegények mindig normálisak. A valóság ezzel szemben az, hogy a szegény emberek közt éppannyi az idegbeteg s a lelki szegény, mint a gazdagok között. A valóságban a lelki szegénység a pozitívan minősített esetektől eltekintve éppoly kevéssé felemelő, mint a szociológiai szegénység. Nincs benne semmi romantika, semmi titok, csak sivárság és reménytelenség. A boldogság kiáltó hiánya.
Eleink úgy kétszáz éve talán mégsem minden ok nélkül beszéltek a szellem eljövendő napvilágáról, igaz, ők a felvilágosodást inkább eszmei szinten, a sötét, babonás, irracionális középkor racionalista, tiszta ellenpontjaként képzelték el. Nos, Heribert Illig szerint a középkor merő kitaláció, miért is ne, viszont a hétköznapi középkor itt él velünk. Az örök haragtartók, a colt helyett fejszéhez nyúlók, a szóból úgysem értők személyesítik meg. Igen, igen. A kibeszélőshow szomorú, boldogtalan boszorkányai. Filozófiailag a felvilágosodáson úgyanúgy túllépett a globalizáció, mint ahogy a sci-fin az informatika, ám a felvilágosodás emberi dimenzióban viszont még nem egészen okafogyott.
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
