Csókol apád

Íróasztalom jobb alsó fiókjában gyűjtögettem mindig az otthonról érkezett leveleket. A mama aggodalmas intelmeit, apám irkalapra vetett szálkás betűit. Minden levele csücskébe odaírta apám azt a versikét is, amit még az iskolában tanult: „Szülőföldem szép határa, / Meglátlak-e valahára?” A legvégére nagy betűkkel: „Csókol apád…” Ezt ráírta a mama által küldött levelekre is.
Már esztendők óta nem húztam ki ezt az asztalfiókot. Minek? Nem érkezik üzenet a szülőfalumból. Meghalt apám, a mama is követte, a rokonság pedig nagyon megfogyatkozott és elöregedett.
Emlékszem még apám utolsó levelére. Aztán arra a napra, amikor a temetéséről visszaérkeztem. Sok nehézséggel járt az utazásom, az útlevelem lejárt, amíg minden elintéződött, egy nappal el kellett halasztani a temetést. Amikor visszaértem, sokáig turkáltam a fiókban. Százszor is elolvastam egy-egy levelét és a búcsúszót: Csókol apád…
Borús nap volt és keserű. A feleségem nem ért rá, én vittem aznap sétálni a fiamat. Kimentünk a Duna-partra. Szótlanul lépkedett mellettem. Néztük a hajókat némán, aztán egyszerre csak megszólalt a fiam: „Láttam, hogy sírtál reggel, apa. Bántott tán valaki?”
„Azért sírtam, mert nagyapa elment, fiam. És nem is jön többé vissza.”
„Ugye, ő is hajóval utazott? Mindig nagyon szerette a hajókat…”
„Igen, hajón ment el, olyan nagy fehér hajón, mint a mohácsi járat. Csakhogy ő nem tér vissza, hajózik ezután a nagy tengereken. Mert a nagyapa meghalt…”
Arról meséltem a korlátnak dőlve, hogy egyszer mindenki felszáll a nagy fehér hajóra, hogy elérjen a tengerekig. Az ilyen hajóknak nincs kikötőjük, hiába várják őket viszsza a hozzátartozók.
A fiam nézte a vizet, és követett a tekintetével egy távozó hajót. Mintha tűnődne ez a kis emberke az élet sokszor érthetetlen dolgain.
Dél volt éppen, megszólalt egy közeli templom harangja, amikor visszaindultunk, mert várt ránk az ebéd.
A kisfiam szótlanul lépkedett mellettem. Mintha tűnődne valamin. Amikor a Molnár utca sarkára értünk, megrántotta a kabátomat. Kérdezni akart valamit. Megálltam.
Intett, hogy hajoljak közelebb. Ezt kérdezte:
„Apa, ugye te sosem halsz meg?”
Leguggoltam eléje. Aztán felkaptam, magasra tartottam, és a szemébe néztem. Tiszta volt a tekintete, és olyan kék, mint szeptemberben az égboltozat.
Így volna csodálatos, ha örökké tarthatnám két karomban. Eszembe villant, valaha engem is így hintáztatott erős apám. Még fel is dobott, mint a labdát, aztán ügyesen elkapott. És nevetett. Hallom most is vidám nevetését, a harangszó cseng ilyen tisztán.
„Nem – mondtam elfulladva a gyönyörűségtől –, én sosem halok meg, fiam!”
Istenem, de sokszor gondoltam azóta erre az ígéretemre. Hányszor, de hányszor kapaszkodtam bele szorult helyzetemben. Volt olyan pillanata az életemnek, amikor hittem is benne. Hogy meg lehet valahol fogódzkodni, elkerülni a fehér hajót, amely örökre elviszi az embert messzi tengerek zord vizére.
Akkor, abban a pillanatban az is eszembe jutott, talán így kellene továbbvinnem ezt a csöppséget, hogy meg ne botoljék soha, hogy megmaradjon szeme bizakodó fénye és hite bennem meg az életben. Amit valaha nekem is sugároztak azok a régi otthonról érkező levelek: „Csókol apád!”
Aztán visszatettem a földre, lépkedett mellettem szótlanul. A Bástya utcán megint észrevettem, hogy a kabátujjamhoz ért.
Kereste a kezemet. Sose felejtem el azt a gyönyörűséges pillanatot. Azóta is megállok ezen az utcasarkon, ha erre járok.
Maszatos kis öklét a tenyerembe csúsztatta.
Azóta is érzem, olykor még álmomban is, hogy apró, tiszta szíve a tenyeremben dobog. Intek a suhanó felhőknek, talán utoléri a kései üzenet valahol, amelyet küldök neki: Csókol apád!