Égő lakókocsik

Fábry Sándor a minap egy lapinterjúban felemlegette a „negyven magyar értelmiségi” gyalázatos intellektuális akcióját, amellyel Jospin akkori francia kormányfőnek szervilisen megköszönték, hogy befogadta a „felhergelt”, a Fejér megyei Zámolyról Strasbourgba menekült romákat. Megpendítette, hogy a szóban forgó értelmiségiek a mai napig nem meakulpáztak amiatt, hogy – tájékozatlanságból vagy bűnös figyelmetlenségből – olyan ügy mellé álltak, amellyel egyúttal köztörvényes, illetve határozottan pedofil bűncselekmények mentegetéséhez asszisztáltak. E síkos történetbe valószínűleg épp olyan véletlenül kerültek bele a jobb sorsra érdemes magyarországi cigányok, mint a büszke franciák. Utóbbiak feltehetőleg azért, mert Strasbourgot, az Európai Parlament és az emberjogi bíróság székhelyét a történelem szeszélye folytán manapság nem német, hanem francia városként tartjuk számon.
A hírkövetés eredendő polgári erény. Aki egyszer markáns véleményt nyilvánított bármely közéleti vagy akár esztétikai kérdésben, felelősséggel tartozik annak akár kínos utóélete iránt is. Esterházy Péter vagy Nádas Péter nem rázhatja le magáról óvatlan állásfoglalásának következményeit, mint kutya a vizet, ha netán tévedett, s olyasmihez adta a nevét, amely az idő rostáján gond nélkül áthullott. Nem örülhetnénk felhőtlenül nemzeti büszkeségre okot adó, remélt irodalmi Nobel-díjuknak sem, ha efféle sötét erkölcsi balfogások pettyezik életművüket. Vásárhelyi Mária, a snagovi gyermek – érzelmileg érthető módon – atyja nevében sértődött meg a morális számonkérés miatt, miszerint a posztumusz tetemre hívás nem indokolt. A nemzeti emlékezet nevében e halottgyalázási vád könnyűnek és nevetségesnek minősítendő, különösképpen pedig egy olyan ember esetében, akinek saját bevallása szerint is bohó ifjúkora a Mussolini-féle fasizmus bűvöletében telt el.
Mindezek ismeretében különösképp figyelemre méltó, hogy a franciaországi Ensisheim polgármestere felgyújtatta a kisváros határában, román állampolgárok által tiltott helyen kialakított lakókocsis táborhelyet. Michel Habig volt konzervatív parlamenti képviselő szerint a tábor veszélyt jelentett a lakosság számára, ezért elrendelte annak felgyújtását. A francia sajtó beszámolója szerint 2005 októberében – területfoglalási engedély kérése nélkül – románok egy csoportja tucatnyi lakókocsiból álló táborhelyet alakított ki Ensisheim közelében. A polgármester azt állította: egy részüknek nem volt tartózkodási engedélye, és nem tartozott az „úton lévő emberekhez” sem. Franciaországban így nevezik az állandó lakóhellyel nem rendelkező, lakókocsiban élő, vándorló romák közösségét, akiknél ezek szerint a román bevándorlók alsóbb grádicson foglalnak helyet.
Miután a kisváros lakói a táborhely felé túl hangosan közlekedő autókra panaszt tettek az önkormányzatnál, a polgármester decemberben értesítette az illetékes prefektust. A prefektúra és a csendőrség képviselőinek jelenlétében a polgármesteri hivatalban karácsony előtt tartott összejövetelen a táborhely felszámolásáról és a terület megtisztításáról döntöttek. Hatvan csendőr és rendőr igazoltatásra érkezett a táborhelyre, ahol senkit nem találtak. A polgármester ekkor egy erre szakosodott magáncéget kért meg a „bádogváros” kiürítésére, de elmondása szerint a cégnek nem állt azonnal a rendelkezésére az a technikai felszereltség, amelyet a tábor szeméttelepre való szállítása igényelt volna. Ezért utasították az önkormányzati szerveket a táborhely felgyújtására.
S hogy mi ebből a tanulság? Jobb, ha szociális feszültségeinket igyekszünk saját hatáskörben megoldani…