Egy sajtóper tanulságai

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hazudott – írta a Magyar Nemzet, ami több lett a sokknál: sajtópert indított a szerkesztőség ellen a kormányfő. A jogvita annak rendje s módja szerint zárult, a bíróság nem adott igazat a miniszterelnöknek, aki immár jogerősen elvesztette az ellenünk indított perét. Batiz András kormányszóvivő – mentve a menthetőt – azt állította, hogy a bíróság nem a lap által feltárt, a kormányfőt kínosan érintő tényekről és azok logikus összefoglalásáról döntött. Hanem csupán abban, hogy azt állítottuk: a kormányfő hazudik, márpedig ezt a véleményt egy közszereplőnek el kell viselnie. Érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni, mi is történt, illetve mit is jelent ez az ítélet.
Biztosan emlékeznek olvasóink arra a cikksorozatra, amely Gyurcsány Ferenc és felesége cégének tevékenységéről szólt. A Fittelina Kft. a kormányfő családi villáján luxusberuházást hajtott végre. A beruházás körülményei felvetik az adócsalás gyanúját, a munka költségeit a cég ugyanis elszámolta. Emiatt visszaigényelhette a medence, az öntözőrendszer, a csillárok stb. áfáját is, amihez magánberuházás esetén nem lett volna joga. S ha így történt, akkor az nem szép dolog.
A közhiteles dokumentumokkal alátámasztott tények lapunkban történt nyilvánosságra kerülése után érzékelhető zavar támadt Gyurcsány Ferenc kormányfői és családfői környezetében. A miniszterelnök – vele összhangban az Altus Rt., kormánytisztviselők és Dobrev Klára – azzal védekezett, hogy a Fittelina Kft. nemcsak a saját házukkal foglalatoskodott, hanem más beruházások kivitelezését is tervezte. Részükről ez annak a bebizonyítását szolgálta, hogy a Fittelina Kft.-n keresztül a kormányfő nem akarta magát kihúzni a közteherviselés alól, mivel a kft. vállalkozói tevékenysége nem csak a családi villa felújításában merült ki. Magyarán: a villában a családi céggel elvégzett beruházás nem az adóelkerülést szolgálta. A Fittelinával kapcsolatban Gyurcsány meg is nevezett egy helyszínt: azt állította, hogy házuk szomszédságában irodaház felépítését tervezték, s az önkormányzati telek megvásárlása érdekében hivatalosan is megkeresték a polgármesteri hivatalt. Dobrev Klára a Népszavának, Gyurcsány Ferenc pedig a Klubrádió műsorában állította, hogy a Fittelina Kft. volt az a cég, amelynek nevében a telekről érdeklődtek az önkormányzatnál. A kerület jegyzője azonban lerántotta a leplet: miután meggyőződött az ügyben keletkezett hivatalos papírokról, az Altus Rt.-t nevezte meg, nem pedig a Fittelinát. Vagyis valaki hazudott. Vagy a házaspár, vagy a jegyző. Gyurcsány a jegyző állítását nem cáfolta, így vált logikussá az a következtetés: Gyurcsányék nem mondtak igazat.
A hazudozás miniszterelnök esetében különösen csúnya dolog. Az állampolgárokban azonnal felmerül a kérdés: Gyurcsány Ferenc vajon máskor szokott-e hazudni, vagy mond igazat is? S ha igen, akkor azt ki dönti el? Egyáltalán: mi az igaz és a hazug állítások aránya? S ha demokráciában az emberek hazugságon kapják a kormányfőt, vajon mi a szükséges és elengedhetetlen következmény?
Miközben ezeket a kérdéseket boncolgatta a Magyar Nemzet, a kormánypárti sajtó – emiatt – durva kirohanásokat intézett ellene. Pedig más médiummal szemben a hatalom ellenőrzésének feladata hozzátartozik a Magyar Nemzet hagyományaihoz. Íme, egy több szempontból is érdekes példa.
Egy ellenzéki politikus, Désy Zoltán nem sokkal Lukács László kormányfői beiktatása után, 1912 májusában azzal vádolta meg a kormánypártot, hogy mandátumainak nagy részét „defraudált (azaz elsikkasztott – a szerk.) pénzeken vásárolta”. A dolog elült volna, ám Désy nem hagyta annyiban: szeptemberben az egyetemi ifjúság nagygyűlésén „Európa legnagyobb panamistájának” nevezte Lukács miniszterelnököt. Lukács rágalmazásért beperelte Désyt, akit első körben el is marasztalt a bíróság, ám ezzel semmi nem oldódott meg. Az első fok ugyanis nem engedte meg a bizonyító eljárást Désynek. A királyi ítélőtábla megsemmisítette a döntést, és a törvényszéket arra utasította, hogy engedje meg a bizonyítást.
Mi is volt a bizonyítani először nem engedett, „rágalmazó” állítás? Désy azt mondta, hogy Lukács László (mint az akkor kormányzó második Khuen-Héderváry-kabinet pénzügyminisztere) 4,8 millió koronát szerzett a Nemzeti Munkapárt választási kasszájába az utolsó, 1910-es választások költségeire úgy, hogy cserébe meghosszabbította a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. sómonopóliumát. A bizonyítás sikerült. A bíróság meggyőződött, hogy Lukács valóban felvette a banktól a kérdéses összeget a sójövedéki monopólium meghosszabbításának fejében. Lukács László másnap, 1913. június 4-én beadta a lemondását, és örökre visszavonult a politikától.
„…az egész rendszer olyan erkölcsi léket kapott, hogy a Munkapárt gályája csak azért nem tűnt el a habok között, mert a tetőpontra hágott balkáni válság miatt Bécsben nem akartak kormány- és rendszerváltást előidézni” – értékeli a tanulságos esetet jóval később, 1925-ben Pethő Sándor a Trianontól Világosig című nagyesszéjében. Lapunk alapítója így fogalmazott a nagy háború előestéjén megesett botrányról: „Ha a Munkapárt baj nélkül hevert ki olyan csapást is, mint a Désy–Lukács-per, vajon egyáltalán lehetséges-e, akár normális parlamenti eszközökkel, akár a kimúlt obstrukció életképtelen felmozdulásaival, megdönteni? A magyar társadalom erkölcsi érzéke is mintha egészen eldurvult volna az utóbbi idők elvadult politikai tumultusaiban.”
Vajon a történelem ismétli-e önmagát?