Egy választás két főszereplővel

A közvélemény-kutatások jelenlegi állása szerint a két szóba jöhető jelölt, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor közel azonos eséllyel aspirálhat a legfontosabb posztot jelentő bársonyszékre. A hivatalban lévő kormányfő további sorsa két tényezőtől függ: el tudja-e hitetni a közvéleménnyel, hogy ő nemcsak egy átmeneti figura, a hatalmat trükkökkel megszerző politikai kalandor, hanem olyan államférfi, akire egy teljes ciklus idejére is rá lehet bízni az államgépezet irányítását; pályafutását az is eldöntheti, hogy koalíciós partnere, az ötszázalékos küszöb alatt vesztegelő SZDSZ össze tudja-e szedni magát.
Gyurcsány Ferenc egyetlen reális kihívója Orbán Viktor. A Fidesz elnöke történelmi lehetőség előtt áll. A rendszerváltozás óta még egyszer sem fordult elő, hogy egy korábban e tisztségben volt miniszterelnök visszatérjen a hatalom csúcsaira. Sőt ilyesfajta újrázásra a modern magyar történelemben sem igen találni példát. A kormányfői hivatást többször is betöltő politikusok névsora tekintélyes: elegendő Tisza Istvánt, Teleki Pált vagy Nagy Imrét megnevezni az elődök közül, az ő pályafutásuk azonban nem egy valódi, versengő többpártrendszerben teljesedett ki, csupán az 1956-os forradalom mártírjává lett Nagy Imre mondhatta el magáról, hogy a személye mögött valódi népakarat állt. Orbán Viktor második miniszterelnöksége új fejezetet írhat a történelemkönyvekbe, de ne feledjük, hogy számtalan politikusi bravúrja mellett ellenfeleket és rosszakarókat is szép számmal szerzett magának. Az 1998-as választásokkal ellentétben ma nehezebbnek tűnik, hogy a bizonytalan életképességű jobboldali pártok szavazóbázisa automatikusan részt vegyen a kulcsfontosságú második fordulóban, a Fidesz jelöltjét támogatva.
Függetlenül attól, hogy mi történik áprilisban az urnák előtt, elismerésre méltó a nagyobbik ellenzéki párt várható miniszterelnök-jelöltjének politikusi teljesítménye. A 2002. őszi, az önkormányzati választások utáni mélypontról sikerült behozni a baloldali koalíció utcahossznyi előnyét, és meggyőzni a választópolgárokat arról, mekkora károkat okozott az ország hosszú távú gazdasági kilátásainak a Medgyessy-kormány populista osztogatása, mondhatjuk így is: olcsó szavazatvásárlása. Aztán a Fidesz megnyerte az európai parlamenti választásokat, a két időközi országgyűlési képviselő-választást, és az új köztársasági elnök személyének megválasztásában is az ellenzék akarata érvényesült. 2005 októberéig úgy tűnt, csupán az kérdéses, hogy a jobboldal választási győzelme párosul-e majd az alkotmányozásra is lehetőséget adó kétharmados többséggel. Lehet vitázni arról, hogy a verseny újbóli kétesélyessé válásához mennyire járultak hozzá Orbán Viktornak vagy a többi vezető fideszes politikusnak a hibái. Nem vitatható, hogy a szívósan pedálozó Gyurcsány Ferencnek és meglehetősen heterogén összetételű tanácsadói körének sikerült lelket öntenie az MSZP szavazótáborának ingadozó részébe. Szintén hozzájárulhatott a Fidesz előnyének csökkenéséhez, hogy a kormány tarthatatlan gazdaságpolitikája ellenére – egyelőre – nem alakult ki olyan krízis, ami a lengyelországihoz hasonló kormányváltó hangulatot eredményezett volna. Érezhetően javított a borús közhangulaton a koalíció súlyos forintmilliárdokat felemésztő PR-gépezete is. Sok tényező közrejátszott abban, hogy a tavalyinál figyelmesebben kell szemlélni a közvélemény-kutatási adatokat, ráadásul abban a tudatban, hogy a nagyszámú bizonytalan pártpreferenciájú szavazó miatt az utolsó napokig kétséges marad, vajon mik a tényleges erőviszonyok.
Túlságosan mélyre nyúlnak az állampárti örökséggel a mai napig élő-visszaélő MSZP gyökerei a társadalomban. Még a Medgyessy-kormány bukása idején sem csökkent másfél millió alá a nagyobbik kormánypártot támogatók aránya. A radikális és konfrontatív Gyurcsány annak ellenére is elfogadtatta magát a másfajta stílushoz szokott szocialista érzelmű tömegekkel, hogy a rendszerváltozás környéki vagyonszerzése körüli sorozatos botrányok és súlyos visszaélések egymás után tették semmissé szavahihetőségét, erősen megkérdőjelezve egyúttal az általa vezetett kormány szociálpolitikájának és a szegénység ellen meghirdetett harcának a hitelességét. A miniszteri rendeletekből és ígéretekből összetákolt száz lépés programja, ha tényleges államháztartási reformnak nem is minősíthető, de legalább a látszatát fel tudta mutatni annak, hogy a hivatalban lévő kormány nem csupán az államtitkári íróasztalok szaporítására képes. A 2004 őszén kapkodva összeállított, majd a gazdaságpolitikai tárcák esetében fokozatosan átalakított kormány tagjainak munkája minden korábbinál szürkébbnek bizonyult. Több miniszter – például Magyar Bálint vagy Bozóki András – olyan gyenge érdekérvényesítő tevékenységgel dolgozott, vagy akkora hibákat vétett, hogy már régen menniük kellett volna. A Gyurcsány személyére felépített stratégia azonban másodvonalba szorította a gyenge miniszterek munkájának megítélését. Azzal, hogy a választási kampányt teljes egészében az Orbán-ellenes harc síkjára terelte a kormányfő, automatikusan egyszerű ítélet-végrehajtókká, kvázi miniszteri beosztású közigazgatási államtitkárokká fokozta le saját kormánya tagjait.
Sok szempontból ez nem is volt rossz taktika. A Horn–Kovács–Békesi–Medgyessy-féle generáció fokozatosan kiöregedett, a 2002 nyarától felmutatott kormányzati teljesítményük még a baloldali elemzőket is kiábrándította. Mögöttük hatalmas űr tátong. Veres János vagy Somogyi Ferenc soha nem fog olyan elismertségre szert tenni, mint némelyik pártbeli elődjük. Intellektuális értelemben a Fidesz szakértői hálózata és szellemi tartalékai ma sokkal erősebbek, mint a szocialistáké. A két nagy párt köztársaságielnök-jelöltjei közötti különbség éppúgy bebizonyította a baloldal értelmiségi holdudvarának fokozatos kiüresedését, mint Kovács László törvényszerűen bekövetkező bukása az európai bizottsági meghallgatáson.
Ezeknek persze Gyurcsány is tudatában volt kezdettől fogva. Nyilvánvalóan azért asszisztált Szili Katalin vereségéhez, hogy az önmagát lejárató régi pártelittel szemben minden hatalmat a saját és bizalmasai kezébe összpontosíthasson. Jelenleg csupán benne bízhat az MSZP-tábor. Győzni azonban csak akkor tud, ha a Fidesz a 2002-es versenyhez hasonlóan újra elhibázza a kampányát. Egy hiteles és szakmailag is nehezen támadható ellenzéki programmal, valamint egy ennek megvalósítására alkalmas szakpolitikusi csapattal szemben ugyanis tehetetlen lesz. A labda tehát innentől kezdve Orbán Viktor térfelén van. A Gyurcsány-kormány leváltása nem csupán az ő személyes teljesítményén fog múlni, hanem az általa vezetett programszerkesztő és kampánytervező stáb eredményességén is.