Felebarátaim (4.)

Michelangelónak nem voltak barátai, nem volt szüksége rájuk. Nem állt szóba senkivel, mondta Archibald MacLeish, a nagy amerikai költő és drámaíró Bob Dylannek. Ő szóba állt a költő-zenésszel.
Nekem annyi barátom volt, mint égen a csillag. Nem tudtam még, hogy barátból négy-ötnél több nem lehet egy életben. Felebarátaimat teljesnek hittem. Hihetetlenül gyorsan tudtam barátságba kerülni valakivel, de a barátságot ápolni se kedvem, se időm nem volt. Az ellenségeimhez hűségesebb voltam.
Ahogy kamaszodván kinyílik az életed, egyre több barátra teszel szert. Csak egyre kevesebbet érnek. De ezt te nem tudod.
Ott van az utca, ott van a középiskola, ott vannak a tanulmányi versenyek, ott vannak a sportok, ott vannak a kocsmák, ott van beatzene, ott van az amatőr színjátszás, ott van az önképzőkör; ráadásul kezdenek megjelenni az írásaid, te szegény. Mindenre van időd, csak magadra nem. Ja, és megjelennek a lányok. Róluk ezúttal egy szót se.
De mindenkiről továbbra is álnéven teszek említést. Nagyon kivételes eset lesz az, ha nem. Ahogy eddig is. Helló! Visszataláltam hozzátok. Akik elfelejtettetek és akiket nem feledhetek soha. Hú, de nagy szó.
Itt új bekezdés lesz. Vagy kikezdés. Sose lehet tudni. (A legjobb prózát zenészek írják, fordítva ez nem igaz.) Igyekeznem kell, hogy azokról, akiket már valahol említék, most ne szóljak, vagy ne ugyanazt legalább.
Dzsíl
Az ő nevét biztosan leírtam már (fogom is még nyilván), de ma se tudom, mi volt a valódi neve. Amikor én ötévesen bekerültem a Tündér utcai galeriba, ő lehetett tizenhat–tizenhét. Hát nekem felnőttnek tűnt, az biztos. Amikor Bandi komámmal (második szomszéd), aki szintén a banda tagja volt, és nálam vagy két-három évvel idősebb, egy napon a közös kerítésükön át balhéból megtámadtuk kövekkel, csúzlival a bandavezért, a Katz Jencit meg az alvezérét, Dzsílt, fél téglákkal, sőt egészekkel válaszoltak vissza.
Ebben nem ismertek tréfát. Különben igen. A legcsúnyább, a nemi élet részleteit taglaló vicceket természetesen Dzsíltől hallottuk. Amikor kitört a szegedi olajláz (1968), elszegődött olajmunkásnak. Dekádokban dolgoztak: tíz nap meló, tíz nap pihi.
Amikor Dzsíl megtudta, hogy már leérettségiztem, és egyetemista vagyok, majdnem előre köszönt. Azt nem tudta, hogy apám akarata ellenére bölcsészkarra járok. Apám olajmérnököt akart belőlem faragni. Ha sikerült volna neki, mi lennék most? Egy állástalan olajmérnök.
Vásárhelyi
Még az általános iskolában előadtuk A Pál utcai fiúkat. Ő játszotta a kisebbik Pásztort, mert erős gyerek volt ám. (A nagyobbik Pásztort az óriás termetű Nagy Bálint játszotta, a későbbi rengő szakállú építész és valódi ellenálló, akinek megcsodáltam máriaremetei házát – sehol egy szoba –, ahol akkoriban Petri Gyuri, a költő és músája, Maya is meghúzták magukat a rendőri zaklatások elől a hetvenes évek végén.)
Azért került a Vásárhelyi család Szegedre, mert a város visszafoglalta jogos tulajdonát, a megyei jogú városi minősítést, amelyet Rákosi a Csillagba történt egykori beutalója miatt (neki tényleg szanatórium volt a műintézet) még a negyvenes évek végén elvett volt.
Kedveltem Vásárhelyit, nyílt tekintetű és lelkű fiú volt, de azt végképp nem értem, miért akartam én színművet írni vele Mikszáth egyik kisregényéből. Mert az írás, az nem volt a nagyujjában sem.
Amikor egy rólam szóló portréfilmet forgattunk Szegeden, akkor találkoztam vele. A mosolya még a régi volt, a kézfogása nem. Őrző-védő-rúgó-harapó emberként sikerült elhelyezkednie a város legrosszabb gimnáziumában szerzett érettségijével.
Sóvári
A lányok sóvárogtak utána már az általánosban is. A Pál utcai fiúkban Bokát játszotta. Gimnazista korunkban megesett, hogy egy zenekarban nyomtuk. Ő dobos volt, és hamar Pestre került.
Amikor már engem is a fővárosba evett a fene, az utcán összefutottunk. Egy lokál zenekarában dobolt. Egyszer éltem az ingyenes belépés lehetőségével (a piámat is ő fizette), és rájöttem, hogy az ilyes helyeken nekem semmilyen keresnivalóm nincs, a konzumnőket is beleértve. Sóvári aztán egy luxushajóra került egy zenekarral, és ő lett a hét tenger dobosa. A többit nem tudom.
Harcsa
Ha már a dobosoknál tartunk, meg kell mondjam, hogy zenészként a legtöbbre ő vitte közülünk: egy menő pesti zenekarban játszott. A felbomlás után a zenekar egy részével Norvégiába ment, ahol elég sok lánnyal stb. Küldött nekem (a feleségén át) vagy ötven Playboyt és Hustlert. Ez utóbbi filológiai szemlét nem is ismertem.
Nem tudom, elmondtam-e már (igen): ama norvégiai kisvárosban minden vasárnap a főtérre mentek kocsival az emberek a mise után, leparkoltak egymástól karnyújtásnyira, és ott maradtak fél óráig ebéd előtt. Senki sem tekerte le az ablakot, nem beszéltek egymással, de még együtt voltak. Ijesztő. Együtt vagyunk még, de már nincs mit mondani. Ezt lefilmezni, az lett volna a valami.
Ilyen nálunk sose lesz, mert mi kvaterkázó nép vagyunk, még a borunkba is vizet teszünk e mián. Harcsa küldött egy nagy Webster szótárt is, amelyet én itthon kifizettem a feleségének. A szótár sokat segített a fordításokban (meglepő, de Dylan Thomas esetében is). A nagy amerikai értelmező szótárról tudni kell, hogy nyelvtörténeti elemeket is felmutat, Harcsáról meg anynyit, hogy felesbe megvett egy menő pesti kocsmát éjszakára. Aztán elkártyázta az egészet.
Lajoska
Na még egy dobosról: őrá legalább emlékszem, hogy írtam a Por című regényemben. Ő volt az, akinek éjszakákon át meséltem a hazaszeretetről stb. Szereti is ő a hazát, jobban, mint sokan itthon, de ő Honoluluból szereti. Hozzátette egy drótpostán küldött levélben, hogy azért a harminc év emigrációt nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Saját kis stúdiója van, ahol CD-t is készíthet. Minden hangszeren: ő. Megteheti, hiszen civilben önálló aranyműves.
Raki, Öcsi, Csengő
Volt egy zenekarunk, amely végre két évig kitartott. Raki vitt bele, akár a kosárlabdába (Szegedi Postás). Jobb játékos volt, mint én. Az orgonán is. De nem volt egy észkombájn. Talán egy kasza. Nehezen végezte el a gimit, az egyetemet még nehezebben.
Ez nem mondható el Öcsiről, a szólógitárosról vagy Csengőről, a basszgitárosról. Mindketten Németországba disszidáltak. Öcsi szívsebész, Csengő matematikaprofesszor. Abban vetélkednek, hogy ki tudja megszerezni előbb a legújabb könyvemet. De már egyikük se játszik, hacsak nem otthon penget egy kicsit. Éljen a Searchers!
Recece
Róla is írtam már. Ki győzi észben tartani azt a sokat, amit egymásnak adtunk Kamónnal. Ő is a Tündér utcában lakott, de tán az apja miatt nem tartozott a bandába. Építőipari technikumba járt, ma is a szakmában van. Rajta keresztül egy csomó felebarátra tettem szert.
Csucsu volt köztük az egyik legközelebbi: már akkor versenybicajon járt, amikor még nem volt divat. A szülei kendergyári munkások voltak, az apja tán ivott is, már tizenhat évesen ő volt a családfő. Akkoriban sok építésztechnikus maszek melókból tartotta fönn magát, pallérkodtak vagy egyszerűen mesterek voltak építkezéseknél.
Endyt is ott ismertem meg egy kézilabdameccsen (az építősök híresen jó kézilabdások voltak, tíz lány ha járt az egész technikumba), ő se a szegedi felső ezerből jött. Melózott eleget (ki emlékszik, hány más ember házát építettük fel), de mindig elütött valamiben a többitől. Másképp hordta a sapkát, más filmeket nézett, más lányokkal járt. Csak a beatzenében volt egy a többiekkel. Nagy dumája volt, de akkor még nem tudta, hogy ezzel keresi meg a kenyeret. Kiváló karikaturistának indult, de abba a brancsba bekerülni Szegedről?! Végül néhai Boncz Géza barátom példáján felbátorodva humorista lett. Azóta is az. Csak ne hinné, hogy az irodalom is az ő (kézilabda) pályája.
Költője is volt a Vedres Istvánról, a nagy szegedi mérnökről elnevezett technikumnak. (Egyáltalán: miért számolták föl a középiskolák eme fajtáját tíz évre, amely rögtön kenyeret is adott a srácok kezébe az érettségi mellett?) Szóval Dobozzal valami KISZ-táborban akadtunk össze, lenn a Tisza újszegedi oldalán, természetesen a kézilabdapálya mellett (számolatlanul dobtam a gólokat). Vagy egy Kristály-bulin, ahol Boncz Géza énekelte a szegedi ifjúság beathimnuszát. „Évekig csavargott / Nem várt ő csodát / Közben énekelt / Hallgassuk hát Francois-t…” Alacsony, szénfekete szemű fiú volt Doboz egy környékbeli faluból.
Mivel a táborban összehoztam egy Recece elnevezésű humorbrigádot a búcsúbulira – meg már tudták rólam, hogy írok, istenem! –, egy este megmutatta a verseit. Nem voltak jobbak, se rosszabbak az átlagosnál. Na, ezt nem kellett volna megmondani neki. De én szerettem Dobozt, és megmondtam. Savó, aki leginkább egy állatkertből szökött barnamedvére hasonlított, és átlövő volt a kézilabdacsapatban, ő békített ki bennünket. Mindenkinek volt csaja, nekem nem.
Kölcsön
A gépipari technikumba járt Kölcsön, akit a zenészeknél kellett volna felsorolnom. Az ő sztorija volt, vagy Kamóné? Ki törődik már ezzel? Egyáltalán: a történetek közösek. A stílus és a forma nem, azért meg kell harcolni. Persze a maji fijatalok nem tuggyák mán esztet, me’ nekik ojjan, de ojjan jó a kifelyezésmóggyuk, mint az én ellopott, kockás, lukas a’sógatyám vót.
Szóval a történet. Kölcsön állandóan verekedett, kisebb turistacsoportokat is elvert, hogy ízelítőt adjon a szegedi vendégszeretetből. De néha ő is emberére akadt. Ilyenkor akkora karikák voltak a szeme körül, mintha szemüveget viselne. Miért, miért nem, „lángosnak” nevezte az ütések nyomait. Ezért aztán, was sicher ist tuti, beszerzett egy riasztópisztolyt. Egyszer jön vele szemben hajnalban három muzsikus cigány.
Kezeket föl, hegedűt le, kiáltotta, és rájuk szegezte a fegyvert.
Na né hülyésköggy Kő’csön, mondták a zenészek, mert ismerték jól a srácot. Zenészeket sose bántott. Különösen a romákkal volt jóban. Kölcsön a nyomaték kedvéért a levegőbe lőtt. A három zenész háromfelé futott.
A hegedűiket Kölcsön összeszedte, és kijózanodván nagyfröccsök és kis bocsánatkérések közepette személyesen vitte el gazdáikhoz.
Ha ismételtem is valamit, az egyáltalán nem árt nektek.