Felebarátaim (6.)

Ahogy egy visszanyert barátom mondta volt: hittünk a barátságban, mint katolikusok az oltáriszentségben, közben pedig úgy fújt össze bennünket a szél Szegeden, mint a platánok leveleit a Széchenyi téren. Az igazi barátságok közül jó néhány a gyermekkorban köttetik. A kisgyerekkel minden megtörténik, ugyanúgy vannak sikerei és csalódásai, csak nemigen figyelnek rájuk.
Én sokáig gyanútlan és nyitott szívű voltam, mint egy kölyökkutya. Aztán a rugdosások és a harapások kezdtek megváltoztatni. Többen megjegyezték, hogy Por című regényemből hiányzik a „barátság” címszó. De minek is kellett volna, mikor barátságok és szerelmek hálózzák be az egész regényt? A gyerekkori falkabarátságoktól, a pajtásságoktól, cimboraságtól kezdve a haverságokon át a legmagasabb szintű, testvéri barátságig, amilyen nekem csak kettő volt az életemben. Ha most múlt időben szólok róluk, még nem jelenti azt, hogy megtagadtam egyiküket, csak annyit, hogy ez a teljesség elkopott közöttünk. Elsodorta a politika, s akit négy év múlva visszakaptam, az már nem volt ugyanaz az ember.
Leírtam már: egy hatalomra jutott barát mínusz egy barát. A másikukat elragadta a halál. Mindketten külön címszavak lettek első nagyregényemben. Az a tény, hogy létezett két ilyen barátom, elegendő ok arra, hogy senki ne vegye át a helyüket többé. Hamvas Béla írta valahol, hogy a szerelem költővé tehet egy embert (ezt kevéssé hiszem), a barátság viszont az életet teszi költőivé. Vagyis a verseket nem írjuk, hanem éljük. Hamvasból már kinőttem, de ez az igazsága megmaradt bennem.
A barátban szinte önmagával barátkozik az ember, olyasvalakivel, aki ő is lehetett volna. A barátainktól rengeteget tanulunk, felnyitják a szemünket a világra: a küzdésre, az emberségre, a teljesítményre, az intellektusra, a tartásra, a szeretetre. Ha a szerelem a legnagyobb önzés, akkor a barátság az önzetlenség netovábbja. Ha most visszagondolok, feltűnő, hogy nekem mennyi nálam idősebb barátom volt. Már az utcán, aztán az iskolában, a gimiben és az egyetemen is.
Indián
Szegeden is volt Eötvös-kollégium, és én sokat jártam oda sakkozni. Kettővel, hárommal fölöttem járókkal, „a krémmel”. Már az is nagy szám volt, hogy szóba álltak velem. Ezt mindenképp a sakknak köszönhetem. Ennek fejében megtanultam – például Indiántól, aki a külseje miatt kapta ezt a nevet, csak ő egy szemüveges indián volt –, hogy melyik tanárnak mi a rigolyája; mi az, amit tudni kell, mi az, amit nem. Az ilyen tudás a legjobb valuta egy egyetemen. Indián aztán, hosszú évekkel később, egyszer eljött hozzánk Rákosmákosra, ami Budapesten a világ végének számít, és én nem értettem, miért. Amíg meg nem kóstolta embertelen házi boromat. Akkor bevallotta, hogy amikor én befejeztem Titinek az igazából soha el nem kezdett angoltanítását, ő fejezte be. Hoppá! Mintha Meng-dze azt mondta volna a barátságról, hogy egy lélek, két test. Hogy ez mennyire így van! Úgy éjfél körül megkért, hogy hívjam föl a lányt. Megvolt neki a száma. Megtettem. Aztán átadtam neki a kagylót.
Bejron
Nem tudom, miért ragadt rajta ez az eltorzított angol gúnynév, amikor olasz szakos volt. Ő is koleszos volt, csak a fapadosban és nem az Eötvösben. Pesti srác volt, és már megjelentek a versei itt-ott. Sőt írószövetségi ösztöndíjra tett szert, vagy talán a művészeti alaptól kapta? Hú, ez volt aztán a nagy szám! Nekem még csak iskolai és egyetemi lapban, ami hát nem jelentett túl sokat. Óvatosan szólok Bejronról, mert gyanakszom rá, hogy írtam már róla. Az nem baj, ha elfelejti az ember a regényeit, csak nehogy újra megírja őket. Bejrontól a nőkről lehetett sokat megtudni. Óriási dumájával bekerítette és letaglózta a csajokat, egyszerűen megbabonázta őket.
Hogy mire gondolnak a csajok szeretkezés közben? Erről szemináriumot tartott például. Egy pár cipőre egy kirakatban. Egy divatos mozikanra. Ami a G-pontom keresését illeti, hát nem vagy egy Kolumbusz. Az elszakadt bugyira. Ki kéne festetni, a plafonról már pereg a vakolat. Vajon nagynak tartja a fenekemet, amikor hátulról közelít? Légkalapácsra. Mikor megy már el ez a… Nem kellett volna annyit itatni. Még jóformán belém se hatolt, már a gát előtt elment. Ennek lehetnék kecske vagy dinnye – akármi. Menynyivel könnyebb lenne az élet, ha az embereknek nem lennének nemi szerveik. Te jó isten: bedobtam a lottószelvényt? Elzártam én a gázt? A szomszéd pasi, az unokaöcsém, a férjem barátja – ha azok egyszer engem… Aztán itt van ez a nagydarab postás. A házmester is, hogy tud nézni!
A férfiak két dologra gondolnak: még több sörre és kedvenc csapatuk gólvágójára. Ha egy nő egy „bizonyos korba” jut, akkor bizonyosan öreg. Legalábbis ezt mondta Bejron, tette hozzá.
És én még akkor, mikor őt hallgatni kezdtem, szűz voltam. Ezt kéretik jegyzőkönyvbe venni!
Rózner
Szegeden ismertem meg, ott volt estje Cs. Tamással. Én nem őmiattuk, de aznap jöttem ki a kórházból egy vakbélműtét után, benn hagyott varratokkal. Nem bántam meg. Tamás reggelig énekelt egy közös barátunk lakásán.
Másnap délben beállítottam egy novellával a baráthoz. Rózner nyitott ajtót. Minden köntörfalazás nélkül elolvasta a dolgozatomat, és csak annyit mondott:
A beatkorszak már lejárt. Fölösleges róla írni.
Tisztában voltam az írás jelentőségével. Annál jobb írónak tartottam Róznert, mint hogy ilyeneket mondjon. De egyáltalán nem bántódtam meg. Elmentünk gyógysöröket inni a másnaposságra.
Vasárnap lévén meghívtam őt a Tündér utcába. A kispolgároknál a vasárnapi ebéd szentség. A szüleim nem lepődtek meg, kedvesen fogadták. Atyám külön társalgást folytatott vele. Aztán elváltunk.
Egyszer Kati sírjától jöttem éppen (minden évben június 30-án délelőtt ott voltam a sírjánál, amíg el nem költöztették a sírját a Dunántúlra). Szóval ott vagyok a ceglédi állomáson, és meglátom, hogy Rózner első kötetéből 17 (tizenhét) példány van az árusnál. Ledöbbentem. Nekem még nem volt első könyvem se, de azt sejtettem, hogy ha valaki hosszú évek múltán szerez tizenhét példányt a legelső könyvéből, az örül neki. Azokban az időkben nemigen várhatta az ember, hogy kétszer vagy többször megjelenjék az első könyve. Örülhetett, hogy egyáltalán megjelent. Röviden: megvettem a könyveket, és föladtam Rózner pesti címére.
Aztán már Pesten találkoztunk, az éjszakában. Egyetem presszó, budai éjszakai presszók, ilyenek. A Fiatal Művészek Klubjában nem fordult elő túl gyakran. Érdekes módon a Váci utcai kégliben sem, pedig ott még Gábor, a filmrendező is gyakran megjelent, aki Rózner példaképe volt. Ha belegondolok (meg ha nem), talán ezért is árulta el Rózner az irodalmat, és mai napig csalja a filmmel, színházzal, muzsikával – hogy egy korabeli hetilap címével (vissza) éljek.
De azért találkoztunk mi eleget, főleg amikor a Veres Pálné (?) utcába költözött későbbi feleségéhez. Itt is elhagyott egy csajt. Egyszer megkérdeztem, hányadik ma az Unicum. Húsznál tartott. Talán Csapista, a KÉS munkatársa ivott több Unicumot nála.
Tudod, fáj a gyomrom, mondta szomorúan. Savószín szemében kigyúlt az alkohol, ferde szája még jobban lefittyedt. Különben a könyveknek tényleg örült, meg is köszönte. Az nem jutott eszébe, hogy egy egyetemistának nincs olyan sok pénze, pláne, ha megbukott.
Annak rendje és módja szerint elárulta a barátságunkat, saját magát, az irodalmat, sőt egy időre még Tamást is. Minek tartottam volna vele a kapcsolatot.
Amikor megszületett a fiam, és kétségbeestem, hogy nem bajusszal és szemüvegesen jött a világra, hozzájuk mentem fel a kislányommal, mert közel laktak a kórházhoz, és a felesége atyja is nőgyógyász volt. Akkor volt a legkedvesebb hozzám. Megitatott és megvigasztalt, ezt sosem felejtem el neki.
Aztán a Porban – ő legalábbis úgy látta – kifiguráztam a nagyapját. Egy házibulin ezért hisztériás öregasszony módjára viselkedett, fejhangon üvöltözött, és demonstratívan otthagyott mindenkit. Ő mindig otthagy mindenkit.
Egyszer a Rózsadomb presszóban – akkor már Budán laktam – véletlenül belebotlottam. (Mi az, hogy véletlen?) Egy tucat fiatalember és lány ült az asztalánál, éreztem, hogy kezdő színészek. Meg akart hívni egy italra, aztán szinte könyörgött, hogy hagyjam békén. Én azért még elmondtam a fiataloknak (akiknek minimum a rendezőjük volt), hogy kiféle, miféle Rózner, aki még arra is képes volt, hogy a szegedi Förgetegéktől származtassa magát.
Azóta, ha látnánk egymást, elfordulnánk. De Isten úgy akarja, hogy ne találkozzunk. Ezt most megköszönöm néki.
Tiszai
Ő a középnemzedékhez tartozott a szememben, pedig őt is a fiatalokhoz sorolták, akárcsak Simonffy Andrist vagy Császár Pistát. Módos Péter is ide tartozik. Túl korán jöttek, ez volt a bűnük, nem amikor már rajokban támadtak a fiatal darazsak szerkesztőséget, kiadót, írószövetséget, művészeti alapot és lapokat.
Korán jönni azt jelenti, hogy az ember magányos. Ilyenek vagytok?, kérdezik az embertől a szerkesztőségben, és az ember csak nagyon nehezen vágja rá, hogy igen.
Tiszai éppen ezért őszintén örült tömegelésünknek, nem volt benne semmi féltékenység. Sőt még ő igazított el a kiadók, folyóiratok, bürokratikus szervezetek sűrűjében. Ő már ismerte a járást.
A szülei egyszerű emberek voltak, de hát mit jelent ez? Az enyémek talán bonyolultak? Kezdtünk összejárni, a két család. Kispályás foci és cigánypecsenye-sütés nálunk, náluk meg nagy dumálások és felolvasások. Aztán vett az úttörővasút vonalán egy telket, és fölállított rajta egy faházat. A kert végében csörgött a patak. Nem tudtam, mekkora kincs ez, addig, míg a szomszéd egy hatalmas nyaralóval megbontotta a táj egységét.
Addig sakkozni, fejelni jártunk hozzájuk. Meg nagy sétákat tettünk az erdőben. Lajos, Szerb. H. és Shapiro: mind kezdő magyar írók voltunk. Shapiro elmondta a programját (a környező népek irodalmának fordítása), rögtön megszerettem. Azóta is hülyítjük egymást: ki ír hosszabb regényt. Mintha ez számítana. Csak köztünk számít, mert mi még meg tudtuk őrizni a gyerekkori dacunkat és csodálkozásunkat.
Aztán – a fiatalok könyörtelensége – a saját pályánkkal voltunk elfoglalva, egyre kevesebbszer kerestük fel Tiszait. Inkább csak akkor (már megint a karrier), ha a fiataloknak nagy keggyel megadott egyetlen lap szerkesztőségébe vittünk anyagot. Tiszai bevette magát a tévébe. Filmeket is írt, de azok nem jöttek be, mint a Rózneréi. A mai napig megsüvegelem, ha látom. Nem az idő lépett át rajta, ő lépett túl az időn.