Gázlecke

Megszületett a megállapodás az Oroszország és Ukrajna közötti gázvitában. Szinte hallani, amint legördülnek azok a bizonyos mázsás kövek. A felek elégedettek, Európa pedig érezhetően megkönynyebbült a hír hallatán. Fellélegezhet az átlagpolgár is, mert ha esetleg nem hitt volna a politikusok kincstári optimizmusának, akkor most már tényleg örülhet, a válság megoldódott. Lesz fűtés, nem emelkedik a gáz ára. Emiatt legalábbis biztosan nem. A nehezen átlátható, meglehetősen korrupt, ám megfelelően mély alku ugyanis megbízhatónak tűnő garanciát kínál az európai szállításokat is érintő vita lezárulására. A geopolitikai célok mellett részben az orosz gáz ukrán reexportját megszüntetni hivatott, határozott moszkvai fellépés ugyan nem hozta el a viszonyok teljes megtisztulását – a kompromisszum inkább csak újraosztotta a Gazprom javára az említett ügyletből származó profitot –, azonban mindegyik fél sikerként adhatja el otthon a megállapodást.
A vita lezárultával azonban kár lenne ad acta tenni az ügyet, a válság közeli helyzet okozta sokkból adódó felismeréseket érdemes nyugodtan továbbgondolni. Már csak azért is, mert a következő évtizedekben alapvetően átalakulnak a világ energiaviszonyai, amelyek az eddigieknél is jelentősebb mértékben kihatnak majd a nagypolitikára. Az új helyzetre pedig fel kell készülni. Ennek egyik első megnyilvánulását láttuk már az iraki invázió esetén. Nagyrészt hasonló célok vezérlik az Egyesült Államokat a posztszovjet térségbeli – különös tekintettel Közép-Ázsiára – befolyás erősítésekor, ez mozgatja az e tekintetben meglehetősen kiszolgáltatott Kínát, ez értékeli fel ismét a jelentős tartalékokkal rendelkező Oroszországot, és – mint most is láttuk – szembe kell néznie a kihívással Európának is. Az Európai Unió növekvő igényeinek mintegy kétharmadát fogja a prognózisok szerint importból fedezni, így az orosz földgáz minden bizonnyal továbbra is fontos része marad az uniós országok gázellátásának. Magától értetődik tehát, hogy a krízishelyzet elmúltával sem lehet ölbe tett kézzel nézni e függőség erősödését.
Ugyanez vonatkozik a mindenkori magyar kormányra is. A máig hibás, egyoldalú és nem eléggé átgondolt energiapolitika következtében ugyanis a holland mellett a magyar Európa leginkább gázalapú gazdasága. Több gázt fogyasztunk, mint a jóval nagyobb és népesebb Lengyelország. E korántsem rózsás helyzetet csak rontja, hogy igényeinket szinte teljes egészében egy forrásból tudjuk fedezni. Az ország geopolitikai és gazdasági realitásaiból adódóan ezen nagyon nehéz változtatni, így ugyancsak érthetetlen volt a kormány elmúlt napokban látott hurráoptimizmusa. A problémák taszítása, az átlagembert megtévesztő nyugtatgatás helyett érdemes lenne komolyan elgondolkozni az alternatívákon. Nem hozhat ugyan megváltást, de azért nem kellene például adókkal sújtani a szélerőműveket; ha a lakossági gázfogyasztást folyamatos állami támogatással ösztönözzük, legalább a nagyfogyasztókat kellene több lábra állítani. Az alternatív beszerzési források megteremtése fontos, ám be kell látni, hogy a gáz cseppfolyósítása, így az észak-afrikai beszerzés drága, s nem szabad idealizálni a csak tervekben lévő, egyébként az iráni és kazah mellett részben feltehetően szintén Gazprom-gázt szállító Nabuccót sem.
A (gáz)lecke fel van adva, s nem érdemes csak azért félretolni, mert első pillantásra meglehetősen reménytelennek tűnik a megoldás.