Háború a háborúban

„Általában jobban szeretem megérteni,
elemezni az ellenfeleimet, mint szidalmazni őket.”

Párizsban az idén egy sor nemzetközi konferencián emlékeztek meg a XX. század egyik legeredetibb, legtermékenyebb és legvitatottabb gondolkodója, Raymond Aron születésének századik évfordulójáról és életművéről. Filozófus, szociológus, politológus, a nemzetközi kapcsolatok teoretikusa és politikai elemző volt. Három-négy évtizede a különféle „ideológiai szemüvegeken” keresztül „nemzetellenesnek”, „gaulle-istának”, „atlantistának”, „agresszív antikommunistának”, „jobboldalinak” látták. A jelzők átértékelése több mint két évtizede tart. Jól mutatja ezt az École Normale Supérieure-ben megrendezett konferencián Serge Audier Raymond Aron: liberalizmus, szocializmus és republikanizmus között című előadása is. (Ez az az intézmény, ahol Raymond Aron 1928-ban megszerezte filozófiatanári diplomáját Jean-Paul Sartre barátjaként és évfolyamtársaként.) Vagy egy decemberi konferencián Christophe Prochasson Raymond Aron: baloldali értelmiségi? címet viselő előadása.

Ezekről a szembesülési, tanulási, megértési és átértékelési folyamatokról, illetve Aron szellemi világáról immár a magyar értelmiségi is szerezhet ismereteket. Az Európa Könyvkiadó most jelentette meg Raymond Aron: az elkötelezett szemlélő című könyvét Ferch Magda értő fordításában. Az eredetileg 1981-ben megjelent könyv megszerkesztett változata annak a háromrészes, 1980-ban készült televíziós beszélgetéssorozatnak, amelyet a szociológus Dominique Wolton, illetve a közgazdász Jean-Louis Missika folytatott Raymond Aronnal. Két nemzedék szenvedélyes és megértő párbeszéde volt ez. „Mi a hetvenes évektől fokozatosan eltávolodtunk a marxista önelégültségtől, amely kisajátította a haladás eszméjét, és magának követelte a jogot arra, hogy megmondja, ki a jobb- és ki a baloldali. Örömmel fedeztük fel Raymond Aron gondolatvilágát… az egy kicsit kényelmetlen volt, hogy Raymond Aron olyan alaposan ismeri a marxizmust, és még arra is képes, hogy megkérdőjelezze” – írták az előszóban a kérdezők, az 1968-as párizsi diáklázadások „balos” szereplői.
Amikor Raymond Aron a harmincas években egzisztenciális értékű döntést hozott önmaga szellemi útjáról, először Marxot tanulmányozta. Olyan történelemfilozófiát keresett, amely egyszerre világít rá arra, ami van és aminek lennie kell. „A marxizmus, ahogy általában értik – fejtette ki kérdezőinek –, a történelem átfogó értelmezése… De… legnagyobb sajnálatomra arra a következtetésre jutottam, hogy… nem helyes. A történelem elemzéséből nem tudjuk levezetni a követendő politikát, és nem látjuk előre egy olyan társadalom eljövetelét, amelyből kiküszöbölődnek az emberek közötti ellentétek.” (A hetvenes évek elején e sorok írója is örömmel fedezte fel Raymond Aron írásait és szellemiségét, mivel már egyáltalán nem érintették meg a honi ideológiai hitviták. Az intellektuális szabadság nevében magától értetődőnek tartottam, hogy számos alkalommal beszélgettem és interjút is készítettem vele a nyolcvanas évek elején a francia fővárosban. Szabadságomban azonban nem osztoztak a szocializmusra leselkedő ideológiai veszélyek elhárítására szakosodott ágensek, nem méltányolták, hogy a „reális szocializmus” helyett gondolatilag már a „nyugati demokráciát” választottam, és hazatérésem után megakadályozták, hogy visszamenjek Párizsba az egyetemi tanár Raymond Aron által biztosított ösztöndíjjal kutatói programom teljesítésére.)
Ki is volt tehát Raymond Aron, akiről 1983-ban bekövetkezett halálakor Henry Kissinger mint „tanítómesteréről” emlékezett meg, pedig Aron életében többször bírálta az amerikai külpolitikát is? Az angol Peter Wiles a „becsületes emberek közé sorolta, akik mindig prózában írnak”. Allan Bloom „az utolsó liberálistól” vett búcsút személyében, egyik tanítványa, Pierre Manent a stratégát és a nevelőt méltatta benne. Sírhelye a Montparnasse temetőben található, nem messze Jean-Paul Sartre-étól.
Aron a húszas évek végén pacifista, moralista és szocialista volt. 1930–33 között, amikor Németországban tartózkodott, a nemzetiszocializmus előretörését tapasztalva, felfedezve a politika könyörtelen brutalitását, fellázadt az egyetemi képzés idealizmusa ellen, amely arra készítette fel, hogy ne értse meg a világot. Hitler hatalomra jutása nyilvánvalóvá tette számára a tömegmozgalmak és a politika irracionalitását és azt, hogy a politikacsinálónak szükségszerűen ki kell játszania az emberek irracionális szenvedélyeit. Ez a felismerés vezette arra, hogy a politikáról gondolkodónak viszont a lehető legracionálisabbnak kell lennie. Mindinkább a totalitarizmus jelensége foglalkoztatta, és hamar megértette, hogy a totalitarizmust nemcsak Hitler jelentette, hanem Sztálin is. Antifasiszta volt, nem vette egy kalap alá Hitlert és Sztálint abban az időben, mindig is fenntartásai voltak a kétfajta totalitarizmus teljes azonosítását illetően, de elismerte, hogy a két rendszerben vannak bizonyos hasonló jelenségek: „Az antifasiszta blokk érzelmi és szellemi rokonsága még ma is érthető. Politikailag pedig képtelenség. De a háborúnak, a háború utáni időszaknak kellett eljönnie ahhoz, hogy ezek a szörnyszülött szövetségek végleg semmivé váljanak.”
Jellemző az 1936 és 1938 között hatalmon lévő franciaországi Népfront kormányához fűződő viszonya. A fasiszta veszély ellen szerveződő Népfrontra szavazott. De volt egy döntő ellenvetése: teljes képtelenségnek tartotta a gazdasági programját. Első politikai cikkét a Népfront gazdasági kísérletéről írta. Azt mutatta ki, hogy a baloldali kormány bukásra van ítélve, mert a munkaidőt 45-46 óráról 40 órára csökkentette, s ez óhatatlanul a rendelkezésre álló források és az életszínvonal csökkenéséhez vezet. „Akkor megint egy kis magányos csoport tagja voltam, ahogyan az életemben általában, két blokk között. Az egyik oldalon ott voltak azok, akik dühödten nekirontottak a Népfrontnak, a másikon azok, akik azt hitték, vele virrad fel az új társadalom hajnala” – jegyezte meg rezignáltan.
A XX. század tehát a totalitarizmusok és a demokráciák közötti konfliktus százada volt. Raymond Aron minden körülmények között ragaszkodott az igazsághoz és a szabadsághoz mint alapértékhez, e két fogalom elválaszthatatlan volt számára. „Az igazság szeretete, a hazugság gyűlölete, azt hiszem, ez gyökerezik a legmélyebben bennem, a gondolataimban. És pontosan azért kell szabadnak lenni, hogy kimondhassuk az igazságot.” Első nagy könyvét 1938-ban adta ki. Szerinte a történelemnek nincs végső magyarázata, csak a kényszerítő körülmények összessége létezik, az ember azok figyelembevételével próbál meg cselekedni, és cselekvésében találja meg a szabadságát. Az elemzéshez két fogalmat használ: „választás” és „döntés”. Ahhoz, hogy egy társadalomban politikai kategóriákban gondolkodjunk, először is választanunk kell. A választás azt jelenti, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk azt a társadalmat, amelyben élünk. Az utóbbi esetben forradalmárok vagyunk, az erőszakot és a kalandot választjuk. Az elsődleges választást döntések követik, amelyekkel az egyén meghatározza önmagát. Aron a totalitarizmusok megsemmisítésre törekvő fenyegetésének kitett liberális demokráciát választotta. „Ha azzal határozom meg magam, hogy elutasítom a totalitarizmust, az egypártrendszert, természetes módon eljutok a pluralizmus fogalmához, a pluralizmus fogalmától pedig a liberalizmus egy bizonyos értelmezéséhez. A liberalizmus nekem a XIX. századi liberalizmustól eltérően nem elvont elveket jelent. A modern társadalmak elemzésével próbálom igazolni a politikai és szellemi liberalizmust.”

A fasiszta totalitarizmus legyőzése után fő ellenfele a meglévő társadalomnak alternatívát jelentő szovjet típusú társadalom vagy „a kommunista totalitarizmus” lett, a politikai perek, koncentrációs táborok, a zsarnokság, a diktatúra, az expanziós szándékok világa. „Én a mi társadalmunkban éltem, legyen az amerikai, francia, angol vagy német, azaz demokratikus-liberális társadalom… Totalitárius országban vagy liberális országban lenni… ez alapkérdés.”
Aron többször kifejtette, hogy az értelmiségi választhat a „gondviselés bizalmasa” vagy a „fejedelem tanácsadója” szerep között, de nem „írta elő”, hogy az értelmiségi melyiket válassza, sőt elvileg más értelmiségi szerepeket is legitimnek tartott. A „fejedelem tanácsadója” az, aki segít a „fejedelemnek”, a „megértés politikusának”, hogy megismerje a helyzetet, amelyben él, hogy tudja, mit lehet tenni az események függvényében, de nem állítja, hogy ismeri az emberiség történelmének nevezett dráma vagy tragédia kimenetelét. A „gondviselés bizalmasa” az, aki tudja, hogy a történelmi gondviselés a proletariátusnak vagy a kommunista pártnak tartogatja a győzelmet. A történelemről alkotott globális előrejelzés szerint politizál, foglal állást abban a hitben, hogy a végkifejlet boldog lesz. „Miután tanulmányoztam a marxizmust, képtelen voltam azt állítani, hogy az osztályok és a nemzetek harca… szükségszerűen a szocialista társadalomhoz vezet.”
Jellemző azonban, hogy ő, aki elhárította magától a „gondviselés bizalmasa” szerepet, még egy olyan fejedelemnek sem tudott volna a tanácsadója lenni, akinek a preferenciáit esetleg elfogadta. Azt írta az Egyesült Államokról szóló könyvében: „Soha nem tudtam volna az Egyesült Államok elnökének a tanácsadója lenni. Hogy tudtam volna elrendelni a bombázásokat Vietnamban, azután meg békésen elmenni aludni?” Intellektuálisan képes volt rá, hogy elfogadja, megértse ezeket a szükségszerűségeket, de vérmérséklete nem volt egészen összhangban a gondolataival.
Franciaország katonai összeomlása után, 1940 nyarán ő is Londonba menekült, és csatlakozott De Gaulle ellenállási mozgalmához. A gaulle-ista mozgalom lapjában (France Libre) René Avord álnéven írt cikkeket. Guy Labarthe főszerkesztővel ügyelt rá, hogy az újság ne propagandalap legyen, így gyakran támadt feszültség közöttük és az ellenállási mozgalom között. Aron megvetette a személyi kultuszt, a De Gaulle-i és a gaulle-ista fanatizmust. Írt is egy cikket (Bonaparték árnyéka) az ellenállás vezetője ellen. Ezután többen bírálták, mondván, elnéző a Vichy-rendszerrel: „Túlságosan könnyű volt Londonban hősnek lenni. Inkább az volt a feladatunk, és ahhoz volt jogunk, hogy a franciaországi franciákra gondolva kimondjuk: mit tennénk a helyükben?” – írta. Aron el akarta kerülni a polgárháborút a világháborúban. (Az ötvenes években szinte elsőként foglalt állást Algéria függetlensége mellett, hogy Franciaország elkerülje a polgárháborút a hidegháborúban.) Szélsőséges helyzetben sem volt hajlandó szélsőségben gondolkodni, ezért Londonban is egy magányos kis csoport tagja lett, két blokk között, miként az algériai háború kezdetén.

Több országban megosztotta az értelmiségieket a hidegháború, különösen Franciaországban. Nyolc évig tartó, személyes barátságokat (Jean-Paul Sartre-ral) megszakító polémia eredményeként Aron 1955-ben kiadta Az értelmiség ópiuma című könyvét, amely a nem kommunista baloldali értelmiség mítoszait (a történelem, a forradalom és a munkásosztály mítoszait) elemzi. A polemikus könyv a hetvenes évek végéig megosztotta a francia értelmiséget, és kiélezte a jobboldal–baloldal ellentétet. A politikai választóvonalat a Szovjetunióhoz való viszony határozta meg. Aron számára a kérdés így merült fel: a Szovjetunió szovjetrendszerűvé alakította Európa egyik felét. Ahhoz, hogy az európai egyensúly fennmaradjon, Nyugat-Európának szüksége van Amerikára, az atlanti szövetség a diplomáciai egyensúly fenntartásának szükségszerű feltétele. Ezt az állásfoglalását sok francia értelmiségi elutasította az amerikai civilizáció miatti ellenérzése és a Szovjetunió iránti szinte vallásos vonzódása miatt. Aron úgy tartotta, hogy lehet utálni az Egyesült Államok pénzsóvár társadalmát, de az amerikai civilizáció liberális civilizáció. Ha az Egyesült Államok hat Európára, főleg azokkal az intézményekkel hat rá, amelyeket az értelmiségiek többsége óhajt: a liberális intézményekkel. Nem értette, miért kell elutasítani ezeket a nyilvánvaló igazságokat, s miért kell védeni azokat az ideológiákat, utópiákat, amelyek több millió áldozatot követeltek az eljövendő boldogság nevében.
Fiatal beszélgetőpartnereinek azt mondta 1980 nyarán: „A sztálinizmussal való szembenállásom miatt jobboldalinak tartottak, mert elítéltem a sztálinizmust, de ma a baloldaliak ugyanúgy elítélik a sztálinizmust, ahogy én tettem… Tény, hogy amikor szavazok, Giscard d’Estaing-re szavazok és nem Mitterrand-ra. Ha tehát egy értelmiségi helyét a szavazatai alapján határozzák meg, jobboldali értelmiségi vagyok, de sajátos karakter: fegyelmezetlen vagyok, ritkán értek egyet azzal, akire szavaztam. Ugyanolyan szabadon bírálom azt, akire szavaztam, ahogyan a másikat bírálnám, ha őt választották volna meg. Megvan bennem az az igyekezet vagy intellektuális igény, hogy mindenről meglegyen a saját véleményem, bármi legyen is a hatalom véleménye.

Raymond Aron

A szerző filozófus, egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem filozófia tanszékének vezetője