Haverok, buli, egymilla

Beköszöntött a díjszezon. A magyar média nagyobbik része az év első negyedében hagyományosan visszatekint. Az elmúlt esztendő sajtótermékeit vizslatja, keresi a legjobbat, az igazit, hogy aztán kiemelhesse a legfüggetlenebb, legtehetségesebb, legjobb munkát végzett újságírót. Ki ne örülne annak, ha elismerik a munkáját, hát pályázik boldog-boldogtalan, hátha valamelyik független szervezet épp az ő írását véli a legjobbnak. Elvégre egy pártsemleges díj a legnagyobb elismerés, és ma egy firkász pénztárcájára is alaposan ráférne a díjjal járó pénzjutalom.
Az ember egy ideig hajlamos hinni abban, hogy léteznek Magyarországon független szervezetek, amelyek korra, nemre, munkaadóra való tekintet nélkül kutatják a tehetséget, és céljuk csupán az, hogy megajándékozhassanak egy díjjal és egy bizonyos összegű pénzjutalommal egy ismeretlen embert pusztán azért, mert jól végzi a dolgát. A közismert díjak – mint például Pulitzer-emlékdíj, Szabad Sajtó-díj – történelmét szemezgetve azonban még több mint másfél évtizeddel a rendszerváltás után is csak nagyítóval lehet találni jobboldali újságírót. Pulitzer-emlékdíjat kapott már a balliberális gondolkodásáról híres Bolgár György, az indexes Tóta W. Árpád, Farkasházy Tivadar, illetve a Magyar Hírlap, valamint a legutóbb Gyurcsány Ferenc „Anyám, Katus” című publicisztikájával nyitó 168 Óra is, konzervatív újságíró azonban csak szökőévente, mutatóban juthat egy-egy elismeréshez. A balliberális újságírói csoport persze ezt azzal magyarázza, hogy a konzervatív sajtóban nincsenek igazi írástudók, hiszen aki valamit is sejt a világ folyásáról, az eleve nem lehet más, csakis liberális. György Péter militáns esztéta legutóbb odáig vetemedett, hogy az ÉS hasábjain azt írta: „Friderikusszal szemben mit sem ér Bayer Zsolt és kollégái szakmán kívüli tevékenysége, amely nem alkalmas semmi másra, mint a törzsi öntudat fenntartására.”
Ám a válasz nem ez, bár legalább ennyire banális: azért nem kaphat konzervatív újságíró díjat, mert az elismeréseket a baloldali értelmiség alapítja, finanszírozza és tünteti ki kedvenceit.
Az év tényfeltáró újságcikkét kereste a viszonylag új intézménynek számító Gőbölyös Soma Alapítvány is. Önjelölt fiatalok pályázati anyagait várták, és jó néhányan jelentkeztek is a függetlenségét harsányan hirdető társaság felhívására. A Magyar Nemzet úgy döntött, pályázik ő is az év egyik legnagyobb visszhangját kiváltó cikksorozattal. Kíváncsiak voltunk, hogyan reagál majd a társaság a jobboldali pályázatra, és vártuk, hogy ha másképp nem, legalább vesztes pályázóként végre ez a lap is részese lehessen annak az örömünnepnek, ahol a „szakma krémje” vállba veregeti az esztendő legjobbikát. Még arra is kínosan vigyáztunk, hogy ne valami baloldalra nézve kellemetlen politikai botránnyal jelentkezzünk, így végül a Havas Henriket és médiaiskoláját érintő tandíjbotrányról szóló cikksorozatra esett a választás. A sorozat hatalmas felháborodást váltott ki a diákok körében, amelynek következtében az ombudsman általános vizsgálatot indított, és azóta újabb három iskolát marasztalt el jogtalan tandíjszedés miatt. Ennek következében eddig két oktatási intézményben tették lehetővé, hogy a fizetős képzés helyett tandíjmentes kurzuson vehessenek részt a tanulók. A Magyar Nemzet fedezte fel a Havas-iskolában folyó jogtalan pénzszedést, és a lap munkatársai fordultak az ügyben az ombudsmanhoz is.
A díjátadóra múlt szerdán került sor a Magyar Tudományos Akadémián. A haza bölcseinek épületét illik megtisztelni, hát a lapunkat képviselők elegáns ruhát öltöttek. Mint munkatársaink utóbb elmondták, már az előtérben érezték, hogy itt valami nem stimmel, hisz a vendégek jó része szakadt farmerben, borostásan, csimbókokban lógó hajjal érkezett a tudomány házába. Pető Iván szabad demokrata alapító atya megjelenése után aztán már letagadhatatlanná vált az ultraliberális feeling. A politikus körül pillanatok alatt csillogó szemű embergyűrű képződött. Néhány perccel később feldörgött a Havas-iskola egyik tanárának hangja, aki éppen a nagyobbik ellenzéki pártot ostorozta Magyar Vizsla-ügyben. A kiosztott sajtóanyagban felvilágosították az érintetteket, hogy valódi tényfeltárás ma Magyarországon szinte kizárólag az ÉS-ben és a Magyar Narancsban folyik. Előbbire szerintük bizonyíték az Orbán Viktor meggazdagodásának körülményeit vizslató, amúgy pervesztes – ezt nem mondták – Tokaji borcsaták című cikksorozat is. Persze az írást jegyző Rajnai Attila évekkel ezelőtt már bezsebelhette a díjat, ahogy egymillióval gazdagodott a Népszabadság újságírója is az Országimázs Központtal kapcsolatos írásaiért – minő véletlen, ő is Orbánt leplezte le. A hagyomány folyatásaként tavaly a konzervatív eszméktől igen távol álló Index nevű lap munkatársa vehette át az elismerést.
A díjátadón kínosan hosszan beszéltek arról, hogy itt csak a tehetség számít, korra, nemre, párthovatartozásra való tekintet nélkül, és hiába minden vád, ők nem a haveroknak osztják a pénzt. Végül ünnepélyesen bejelentették, hogy idén a Népszabadság egymillió forinttal támogatta az alapítványt, pontosan annyival, amennyi a díj átadásához szükséges. A győztes a Magyar Narancs újságírója lett a Magyar Államvasutak helyzetéről írt cikksorozatával. Persze csak azért, mert tényfeltárás csak ott meg az ÉS-ben folyik.
A múlt héten járt le egyébként a Pulitzer-emlékdíj pályázati határideje is. Erősen gondolkodtunk, hogy pályázzon-e a lap oda is, de végül letettünk róla. Jobboldali lapokban publikáló újságíróknak ugyanis szinte a nullával egyenlő az esélyük arra, hogy pápagyalázó Tóta W. Árpáddal, Heti Hetes-médiasztár Farkasházy Tivadarral, vagy a bestselleríró Bolgár Györggyel valaha egy lapra kerülhessen a nevünk.
A szokásos fanyalgás helyett azonban a konzervatív oldalnak nem ártana elgondolkodnia kicsit. A baloldali média és mecénásai már több évtizede felismerték, hogy a kitüntetéseknek, sajtódíjaknak fontos reklámértéke van. A közvéleményhez nem az jut el, hogy egy adott médiadíjat ki alapított és ki finanszíroz, hanem pusztán az, hogy a Magyar Narancs újságírója írta az év tényfeltáró cikkért, vagy a Népszabadság belpolitikai rovatát tüntették ki a Pulitzer-emlékdíjjal. Az egymásnak osztogatott kitüntetések tehát figyelemfelkeltők és tekintélynövelők. A konzervatív oldal pedig várja a csodát, hátha valamelyik baloldal által finanszírozott alapítvány az ő munkáját ismeri el. Két út közül választhatunk: vagy így halunk meg, ha nem is „hülyén”, de díj nélkül, vagy végre ezen az oldalon is felismerik, hogy saját intézmények – ezen belül egy sajtódíj – létrehozása elengedhetetlen. Az intoleráns balliberális sajtó ugyanis kirekeszti a tőlük eltérő véleményt megfogalmazó értelmiséget a szakmai megbecsülést jelentő díjakból, így azok csak hozzájuk jutnak el.