A mind hétköznapibbá váló űrrepülések közepette az ember büszkén vagy inkább gőgösen hirdette a kozmosz meghódítását, és gyorsan megfeledkezett arról, hogy megannyi sikeres visszatérés után egy-egy tragédia is bekövetkezhet. Struccként dugta homokba a fejét, hogy ne lássa a katasztrófák láng- és füstfelhőjét, a hozzátartozók arcát. A katasztrófa mégis eljött olykor-olykor, keserűen rádöbbentve az embert, hogy a világűr igazi meghódításától még igencsak messze járunk, űrrepüléseinkkel éppen csak megérintettük a kozmosz szélét.
Az 1984–85-ös esztendők talán a legsikeresebb évei voltak az amerikai űrrepülőgép-programnak. Az űrtörténelemben először javítottak meg elromlott műholdakat, sikerrel hozták vissza azokat a Földre, amelyek nagyjavítása a helyszínen nem volt lehetséges. Az űrrepülőgép rakteréből indítottak űrszondákat a Naprendszer bolygói felé, és műholdak sokaságát állították pályára a távolabbi és közelebbi kozmikus környezet vizsgálatára. Az űrrepülést nemzetközivé terjesztették ki, brit, indiai, indonéz űrhajósok készültek fel a NASA-nál a következő feladatok elvégzésére. Az űrrepülőgép fel- és leszállásánál a maximálisan fellépő 4 g-s terhelését egy átlagos egészségű ember minden gond nélkül elviseli, ezért a programban már nem a profi űrhajósokat képezték ki geológusnak, meteorológusnak, csillagásznak, hanem az adott szakterület jeles képviselőjét ültették be a személyzet tagjai közé. Az Egyesült Államokban mindig is nagy súlyt helyeztek arra, hogy a fiatalságnak, a jövő generációjának a figyelmét az űr felé fordítsák.
Az 1984-es választási évben Ronald Reagan meg is hirdette az amerikai pedagógusoknak, hogy az ő soraikból kerül ki az első polgári személy, aki az űrrepülőgépen utazik majd a világűrbe. A Teacher in Space (Tanár az űrben) program csúcspontja 1985. július 19-én érkezett el, amikor a több mint 11 ezer jelentkezőből a kiválasztott tíz belépett a Fehér Ház Roosevelt-szobájába, ahol (id.) George Bush elnök bejelentette: A győztes Christa McAuliffe! A kilenc, kissé csalódott tanárnő közül még Barbara Morgannek derülhetett fel az arca. Ugyanis őt jelölték McAuliffe tartalékának. Nem sejthette, hogy ez a „vereség” az életét menti majd meg. A következő hetekben, hónapokban felkészültek az űrrepülésre, és „emberileg is nagyon közel kerültek egymáshoz”. A feladatokat megosztották: Christa repül, és a világűrből tart órát az iskolásoknak, míg Barbara a Földről tartja fenn a kapcsolatot kolléganőjével.
A Challenger rakterében elhelyezték a TDRS–B jelű műholdat és a Spartan műszercsomagot. Kijelölték a személyzetet is: parancsnok Francis Scobee, a pilóta Michael Smith. A tudományos feladatokat Judith Resnikre, Ellison Onizukára és Ronald McNairre bízták. Beosztották még a csapatba Gregory Jarvist – a Hughes Aircraft rendszermérnökét – és Christa McAuliffe tanítónőt is.
Az indítást 1985. december 23-ra tűzték ki, de a rossz időjárás miatt januárra tették át. Január 22-én újabb háromnapos halasztás következett, de a kedvezőtlen időjárás miatt 26-ra tolták a startot. A hirtelen téliesre fordult, Floridában igen szokatlan időjárást azonban továbbra is „elfogadhatatlannak” minősítették. Január 27-én, hajnali 5 óra 7 perckor ébresztették a személyzetet, amelynek tagjai ötven perc múlva be is szálltak az űrrepülőgépbe. A visszaszámlálást azonban 9 óra 10 perckor felfüggesztették, mert elromlott a fedélzeti ajtó egyik fogantyúja, és a nyílást nem lehetett bezárni. Mire a hibát kijavították, a szél úgy megerősödött az esetleges kényszerleszálláshoz kijelölt pálya körzetében, hogy 12 óra 35 perckor a visszaszámlálást leállították, és az indulást másnapra halasztották.
1986. január 28-án, helyi idő szerint 11 óra 38 perckor az STS 51– L Challenger felemelkedett a 39/B jelzésű starthelyről. Az első perc végéig a repülés rutinszerűen zajlott le, minden különösebb előjel nélkül, leszámítva a start pillanatában megjelent fekete füstpamacsot. De erről az űrhajósok nem tudtak, és a rendszerek sem adtak jelzéseket.
A start utáni 59. másodpercben egy kis fényes pont jelent meg a Challenger űrrepülőgép hasa alatt, a nagy üzemanyagtartály és a jobb oldali gyorsítórakéta között. Innentől kezdve a számítógépek eltérő tolóerőt regisztráltak a két gyorsítórakétában. A jobb oldali erőtlenebbé vált, mert fokozottan szökött a gáz. A 65. másodpercben megváltozott a hajtóművekből kiáramló égésgázok színe, és jelzés érkezett arról is, hogy a tartályból szökik a hidrogén. A kifúvó lángcsóva rohamosan nőtt, nagyon rövid időn belül elérte a tizenhárom métert. A repülés 70. másodpercében a nyomáshiány már több mint négyszázalékos volt a sérült gyorsítórakétában. Az irányváltozást érzékelve a számítógépek korrekciós utasításokkal igyekeztek változtatni, és a manőver eredménye a 71. másodpercben érvényesülni kezdett. De ennek már nem volt semmi jelentősége. A 72. másodpercben láng csapott ki, majd a robbanás hatalmas füstfelhője elfedett mindent. A héttagú személyzet életét vesztette.
Az elrendelt vizsgálat az óceánból kiemelt roncsok, a telemetrikus adatok elemzésével a következőket állapította meg: a gyorsítórakéta harmadik és negyedik szegmense között átégett egy szigetelőgyűrű. A kifújás következtében az alsó rögzítés – amely a gyorsítórakétát kötötte össze a hajtóanyagtartállyal – szétszakadt, és a rakéta, kifelé lendülve, orrával betörte a tartály falát. A 4,5 millió liternyi folyékony hidrogén és oxigén páratlan hevességgel és gyorsasággal robbant fel. A detonáción kívül az űrrepülőgép pusztulását aerodinamikai hatások, az égő tartály részeivel való összeütközések is elősegítették.
A Challenger körülbelül tizenhat kilométeres magasságban robbant fel, roncsai az Atlanti-óceánba zuhantak. A NASA hivatalosan is bejelentette: „Nincs remény arra, hogy a héttagú személyzet közül bárki is életben maradt volna.” Július 17-én közölték, hogy sikerült megfejteniük az űrhajósok beszélgetéseiről készült hangszalagot. Ez hetekig hevert az óceán mélyén a roncsok között, és szinte véletlenül bukkantak rá. A sós víz súlyosan károsította a szalagot, de több hónapos munkával helyreállították.
A vizsgálatok megállapították, hogy a vészfelszerelések közül háromnak az oxigéncsapját kinyitották, és az egyik éppen Michael Smithé volt. Mivel az ülésbe szíjazott pilóta nem érhette el a csapot, azt a pilótafedélzeten tartózkodó Ellison Onizuka vagy Judith Resnik nyithatta ki. A halál akkor érte utol valamennyiüket, amikor a Challenger viszonylag épen maradt kabinja óránként több mint háromszáz kilométeres sebességgel az Atlanti-óceán hullámaiba csapódott.
A NASA a hiba felderítéséig és kijavításáig, két évig szüneteltette az űrrepülőgép-járatokat, és csak 1988 őszén, a Discovery révén tért vissza az Egyesült Államok a világűrbe. 1991-re kétmilliárd dollár ráfordításával pótolták az elveszett gépet, és a Rockwell gyár átadta a NASA-nak az Endeavourt.
vitályos eszter
Karácsonyi köszöntőben jelentette be az új kormányzati támogatásokat Vitályos Eszter + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!