A politikusok, az uniós korifeusok nagy többsége fittyet hány a kultúrát megillető támogatásra. Mi lehet az oka annak, hogy a politika nem ismeri föl a kultúrának (és nem mellékesen az oktatásnak) mint nemzeti stratégiai ágazatnak a fontosságát?
– Úgy vélem, hogy a politikusok, függetlenül pártpolitikai beállítottságuktól, konkrét dolgokat képviselnek, s ezen a szemüvegen nézik az uniót és a hazájukat is. Ma általános európai tendencia, hogy ha bajok vannak a gazdasági vagy társadalmi életben, bevándorlási ügyekben, automatikusan az uniót hibáztatják. A politikusok feladata az, hogy képviseljék az unióban saját hazájuk érdekeit. A furcsa fintor akkor áll elő, amikor valakit kiválasztanak az unió „komisszárjának”, s az már nem annyira országa, mint inkább az általános európai érdekeket képviseli. Ráadásul csaknem kizárólag a gazdasági kérdésekre koncentrálnak, és sokkal kevesebb figyelmet szentelnek a kultúrának. Persze, egy képviselőnek jóval nehezebb diadaljelentést adni arról, hogy hány könyvet adtak ki, hány színdarabot finanszíroztak, mint arról, hogy a mezőgazdaság szubvencionálásában mit ért el. Sajnos, a kultúrának kezdettől fogva nincs meg a kellő rangja az unión belül. Nem véletlenül mondta annak idején Jean Monnet, az Európai Közösség egyik alapítója, hogy talán jobb lett volna, ha a kultúrával kezdjük. A kibővítéssel egyre fokozódó deficit is leginkább a kultúrát sújtja. Az uniós büdzsé fele a mezőgazdaságra megy, holott a teljes lakosságnak csak az 5 százalékát teszik ki az aktív földművesek; ehhez jön még a régiók fejlesztése s az apparátus finanszírozása – így alig marad pénz a képzés, a kutatás támogatására. A globalizmus elleni küzdelemben is csak a gazdaságról beszélnek, és nem arról, hogy hogyan lehetne a nyelvtudást elősegíteni, s az ignorancia elleni harcot a nemzeti érdekek védelmével összekötni. Új könyvem A világ egy kritikus európai szemével fejezetcímei is ezekre a kérdésekre utalnak: A nyelvek nélküli Európa, Pénz és mohóság, Káröröm helyett összefogás, A baloldali populisták, Rossz közérzet Európában, EU: álom és valóság. Az angol nyelv dominanciája mindent elfed. Anekdotának is beillik, hogy egy szaloniki görög férfi tízéves berlini élet után mint idegenvezető meghívott csoportunknak azt mondta: „Beszéljük a közös európai nyelvet, a rossz angolságot.” Elképesztő, hogy egy-két nevet leszámítva mennyire nem ismeri a Nyugat a keleti országok irodalmát, s ez utóbbiak sem egymásét. Legfeljebb nyugati közvetítéssel jut el hozzájuk egy-egy szomszéd ország sikeres könyve. Most, hogy Ausztria veszi át Nagy-Britanniától a stafétabotot, remélem, ez lökést ad a kulturális ügyek felkarolásának.
– Való igaz, hogy a pillanatnyi gazdasági válságból meg kell keresnie egy kormánynak a kiutat, de mégsem lehet normálisan finanszírozott kulturális stratégia nélkül a jövőnek vágni. Idézhetném a japán vagy a dél-koreai példát. Miként lehetne egy kormányfőt ráébreszteni arra, hogy ez visszatérülő befektetés?
– E tekintetben lényegesnek tartom a kulturális miniszterek és az alapítványok szerepét. Nagyon fontos lenne, hogy egy kis országnak olyan kulturális vagy külügyminisztere legyen, aki erős nyugati kapcsolatokkal rendelkezik. Az entellektüelek ugyan nem mindig jó miniszterek, de eredményességükben óriási szerepe van a széles látókörnek, a rendkívüli intellektusnak. A lengyel Bartoszewski például bécsi nagykövet, majd külügyminiszter volt, felvilágosodott, katolikus ember, akit a náci, majd a kommunista érában is lecsuktak. Hetvenen túl is rengeteget tett a lengyel kultúra európai terjesztéséért. A román Andrei Plesu pedig kulturális, majd külügyminiszterként növelte Románia elismertségét. Ez nagyjából olyan, mintha ma Bibó István lenne a magyar külügyminiszter. Ez is feltétele annak, hogy a kis országok ne vesszenek el a globalizálódás sodrában.
– Párizsban és itt is többször elhangzott a konferencián, hogy a globalizmus silány termékei ellen – az európai és a nemzeti identitás megóvása végett – csakis összefogással lehetne célhoz érni. Barroso, az Európai Bizottság elnöke már a májusi párizsi nemzetközi kulturális konferencián úgy fogalmazott, hogy „Európát nem a gazdasága, hanem a kulturális gyökerei teszik közösséggé”. Reménykedhetünk-e abban, hogy ezt sikerül keresztülvinnie ennek az egyre szerencsétlenebb viták és ellentmondások szaggatta Európának?
– Nagyon nehéz, mert az államok már önmagukban is különböző gondokkal küszködnek. Most kinek-kinek a saját országában kellene maximálisan támogatnia a film- és színházkultúrát, az irodalmat, a műfordítást, úgy, hogy ne csak az angolszász kultúra felé orientálódjanak. A legfontosabb az lenne, hogy az Európai Unió hozzájáruljon a kultúra jelentőségének felismeréséhez az egyes tagországokban, s ez is kritériuma legyen a megítélésüknek. Másrészt nagy szerepe van a kulturális párbeszédnek is. Hiába ül össze 25 kulturális miniszter, hogy megtárgyalja, mi a teendője a jövőben, ha nincs rá pénzük és nincsenek döntési helyzetben. Milyen óriási szerepe volt például ’45 után a francia– német diák- és tanárcserének: megismerték egymás kultúráját, s valósággal megalapozták a politikusok későbbi munkáját, ami az egykori ellenségek közötti kapcsolatokat rendbe tette. A kölcsönös megismeréshez nélkülözhetetlen például a műfordítás is, ám ez ma annyira drága, hogy a kiadókat a minisztériumnak vagy egy alapítványnak kell támogatnia.
– Most az ellenkezője történik, a kultúra valamennyi szegmense elvonások miatt tengődik.
– Márpedig a kis nyelvek esetében még a minőségi fordítás is létkérdés, épp a globalizáció ellenében. Amíg például a Rómában élő Virág Krisztina le nem fordította újra Kertész Imre műveit, addig az író német nyelven korábban kiadott könyveit senki sem olvasta. Így történt az általa lefordított Márai-könyvekkel is. Konkrét feladatként ajánlanám, hogy az Európai Unió a kis népek nemzeti irodalmának védelmében hozzon létre egy nagy nemzetközi műfordítói alapítványt, amelynek kuratóriumában e kis országok szakképviselői döntenének a pályázatokról.
– Nyilván csökkenteni kellene az uniós hivatalnoki kar létszámát is.
– Meg az őrületes pénzpazarlásukat, a hatalmas napidíjakat, az elképesztő fizetéseket. Politikusaik ráadásul nem is hallgatnak másra. Előadást tartanak egy konferencián, s nyomban távoznak, anélkül, hogy a felmerülő problémákat, vagy a nekik adresszált bírálatokat meghallgatnák. Itt, a pesti kulturális konferencián a meghívott külföldi miniszterek elmentek egy hajókirándulással egybekötött közös ebédre, de miért nem jöttek el a munkaülésre, hogy meghallgassák az őket illető témákról szóló előadásokat? Nemrég találkozót rendeztek Bécsben Václav Havel tiszteletére. Mint a másnapi újságok megírták, a bécsi vendéglátó politikus Václav Klaust üdvözölte Havel személyében. Egyszerűen összetévesztette a két Václavot!
– Ön köztudottan jó kapcsolatokat ápol a magyarországi balliberális médiagurukkal, írókkal, de nem tudok arról, hogy ugyanezt a jobboldaliakkal kapcsolatban is elmondhatná. Elzárkózik a magyar konzervatív oldaltól, annak íróitól?
– Nekem annak idején a televíziós főszerkesztővel, Chrudinák Alajossal vitáim voltak, de végül kiharcoltam, hogy szabadon tudjunk riportokat készíteni az ORF-nek. Bárhonnan kérdeznek, válaszolok, csak az a fontos, hogy amit mondok, hitelesen jelenjék meg. Szerencsére ez mindig így volt. Nagyon jó személyes kapcsolatban vagyok például a konzervatív Schüssel kancellárral, amit az Osztrák Szocialista Párt mai vezetéséről nem mondhatok el.
– Köztudomásúan független publicistának tartja magát, s e szerint is aposztrofálják. Ilyen értelemben hogyan vélekedik a magyarországi megosztottságon túl arról, hogy a balliberális média, számokkal bizonyíthatóan, jókora túlsúlyban van a konzervatívval szemben? Hogyan érvényesíthetné így saját hangját kellő sugárkörben a jobboldali sajtó?
– Ez már odáig fajult, hogy tőlem csodálkozva kérdezte valaki, hogy a Magyar Nemzetnek adok interjút? Holott ezt én természetesnek tartom. Engem nagyon bánt, hogy idáig torzultak a dolgok. Valaki egyszer így fogalmazott: Magyarországon csak a nekrológokban van szeretet. Sajnos ez tagadhatatlan. Mindkét oldalon szükség lenne egyfajta mércére, hogy a vitriolos érvelés helyett ne a gorombaság, a gyűlölködés kerekedjék felül. Ki-ki fejtse ki a nézeteit kategorikusan, élesen, de kulturált hangnemben! Ez az, amit én Ausztriából ide exportálnék. Az osztrák Die Presse és a Der Standard, vagy a németországi konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung és a liberális Süddeutsche lapokban vendégpublicistákat hívnak a másik oldalról. Szó nincs arról, hogy a Frankfurterben csak dicsérnék a kormányt, az utóbbiban pedig csak támadnák. Egy független lapnak a kormány kontrolljának kell lennie, de civilizált módon. Amikor 2000 elején EU-szankciókat alkalmaztak a frissen választott Schüssel-kormány ellen, jómagam Schüsselről épp úgy írtam, mint Kreiskyről. Voltaire híres szállóigéjét kellene szemmel tartani: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de holtomig harcolnék a jogodért, hogy kimondhasd.” Engem hallatlanul deprimál, amikor Pestre érkezve főként Orbán szőlőjéről, illetve az Apró Antalról való polemizálásról olvasok. S a vezércikkek meg a sajtóperekről szólnak. Ne az szabja meg valakinek a minősítését, hogy bal- vagy jobboldali, hanem az, hogy mennyire nyitott az érvekre.
– Oroszországban a rendszerváltás idején az állami vagyonból dúsgazdaggá vált, volt kommunista ifjak közül ma többen börtönben ülnek, mint például Hodorkovszkij. Gyurcsány Ferencnek a kommunista diktatúrához köthető mozgalmi karrierje, majd a rendszerváltozás utáni, az állami vagyonhoz kötődő hirtelen meggazdagodása hasonló képlet Hodorkovszkijéhoz…
– Hodorkovszkij esete egészen más; azon múlt, hogy ez nincs ínyére a hatalmas Putyinnak. Rajta kívül akadnak még néhányan, akik ugyan ilyen módon szereztek óriási vagyont, de nem kötöttek beléjük, mert nem izgatta őket a politikai karrier. Maga a tárgyalás, a per is kifejezetten koncepciós, kirakatper volt. A mai oroszországi hatalmat úgy jellemezném, mint Dzsingisz kánt az internettel. Amikor Gyurcsány kormányfő lett, írtam a Die Weltnek, ami szerepel ebben a kötetemben, hadd idézzek belőle: „A győztes, a szocialista párt történetében példátlanul alulról szerveződő lázadás jelképe, Magyarország, sőt egész Kelet-Közép-Európa legszokatlanabb és legvitatottabb politikusa: a 43 éves Gyurcsány Ferenc. 1992 és 2002 között az Altus-társaság főigazgatójaként 14 millió eurós vagyonra tett szert. (…) Csak 2000-ben lépett be a szocialista pártba. (…) Ugyanakkor a rendszerváltás utáni évek „vad privatizációjának idejére eső átláthatatlan pénzügyei miatt sebezhető. Egyesek számára modern Balzac-figurának tűnhet (Rastignac vagy Rubempré), aki vidékről Budapestre kerülve szeretné megszerezni a hatalmat.” „A magyar baloldal jövője most azon múlik – fogalmaztam beiktatásakor –, hogy Gyurcsány Ferenc, ez az izgalmas és társadalmat megosztó személyiség a magyar baloldal sírásója vagy megújítója lesz-e.”
– A szólás szabadságának egyik műsorában egy vita után úgy emlegette Orbán Viktort, mint egy fenomént, míg Gyurcsányt tehetséges amatőrként. Ez sokakat meglepett…
– Orbánt, aki egyébként fiatalabb Gyurcsánynál, csakugyan annak tartom. Valamikor én vezettem be Orbánt mint miniszterelnököt Göttweigben, az Európai Fórumon, és ő kitűnő angolsággal tartotta meg 20 perces bemutatkozó előadását. Orbán már akkor profi volt.
– Térjünk vissza a szakmához. Ausztriában alig szakadtak meg a polgári hagyományok, és nem rombolta a társadalom mentalitását negyven esztendeig a kommunizmus. A történelmi tisztázatlanságok, az utódpárt által visszahozott régi korifeuselvtársak beidegződései maradtak, s a megosztottságot, az indulatot az is fokozta, hogy már a „kamikaze” Antall-kormány is, a maga szükségszerű szakmai hibáival együtt, rágalmazástól hemzsegő, méltánytalan és szakadatlan ellenzéki pergőtűzbe került. Félő, hogy az elegáns és civilizált hangnem itthon egyhamar nem következik be.
– Én a magyar belpolitikával sem akkor, sem azóta részletekben nem foglalkoztam. Alapvető fontosságúnak tartom, hogy a politika ellenfelek s nem ellenségek küzdelméből álljon. Ausztria sem példa mindenben, de ezt a toleranciát ott tanultam. Ezt lehetne importálni! A másik nagy tehertétel a korrupció az összes közép- és kelet-európai országban. Rettentő fontos fölvenni a harcot ellene. Finnország gazdasága azért is az első Európában, mert ez a legkevésbé korrupt állam. Kis országok esetében ez még fontosabb. Az is elképesztő, hogy a többségi államok milyen ellenérzéssel „ugranak” még ma is a Trianon szóra. Amikor a szlovákiai magyar iskolákat szóba hoztam egy nemzetközi konferencián, nyomban kioktatott egy szlovák politikus: magyar lévén ezt nem érthetem meg. Ezért érzem fontosnak, hogy életrajzomat, a Határátlépést csehül és szlovákul is, s a Magyarok címűt románul és csehül is kiadták.
– Ha jól tudom, ön is tapasztalta a kommunisták börtönvilágát, ezzel kezdte a karrierjét…
– 1953-ban csuktak le, tíz hónapig ültem, internáltak, s utána három évig voltam állás nélkül. Fordításból éltem, álnéven. ’56 októberében kaptam először állást az Esti Budapestnél. Kimentem Varsóba, mialatt itthon kezdték letartóztatni az írókat. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet visszajönni. Kint még megszerveztem egy lengyel tiltakozást a magyarországi megtorlások, az írók letartóztatása ellen. Egy kölcsön kofferral emigráltam, s kezdettől németül és angolul próbáltam publikálni. 1960-ban lettem a Financial Times bécsi tudósítója, 22 éven át, majd osztrák lapoknak és a rádiónak dolgoztam. Semmilyen pártnak nem voltam és vagyok tagja. Most kaptam meg egyébként a Történeti Hivataltól újabb vastag dossziékat rólam szóló spiclijelentésekkel. Annak idején azért emeltem szót az osztrák állammal szembeni EU-szankciók ellen, amit 2000 februárjában, a Néppárt és az Osztrák Szabadságpárt koalíciójának beiktatásakor foganatosítottak, mert sosem felejtettem el, ahogy Ausztria ’56-ban a magyar menekültekkel viselkedett. Sokfelé léptem föl e célból, még Jeruzsálemben is szóltam róla egy előadásomon. Az osztrák tévében pedig azt nyilatkoztam, bezzeg most föllép az unió Ausztria kormánya ellen, de hallgatott, amikor Franciaországban a kommunisták kerültek hatalomra. Ugyanúgy elítélem, ha a kommunizmust próbálják rehabilitálni, mint amikor a nácizmust.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
