Ki védi meg Piroskát?

Amikor Orwell 1948-ban megírta a totalitárius rendszerekről szóló, 1984 című antiutópiáját, mely a közép-európai diktatúrákat (is) kiválóan modellezi, egyvalamit kihagyott a számításból. A humort. A titkos összekacsintásokat, a konyha- és kocsmaasztalok fölött, szűk körben mesélt, mégis széltében-hosszában ismert, vaskos politikai viccek, a sorok között megbúvó utalások és a finom irónia elpusztíthatatlan erejét. Tizenöt évvel a rendszerváltás után ebben a jellegzetes Kádár-kori stílusban születtek meg a Privát filmhíradó húszperces kompozíciói, melyeket naponta sugároz a Filmmúzeum.
Míg a régi filmfelvételen a mackónadrágos, fürdőruhás, soktagú család a Ladából kiszállva épp tüzet rak a bográcsos ebédhez – 1984-ben történik mindez –, a narrátortól megtudjuk, hogy a korabeli magyar lapokban egy árva szó sem esett 1956. október 23-ról s az azt követő napokról. Akadt helyette importszenzáció: Olaszországból begyűrűzött a Piroska-ügy. Olasz ügyészek, ügyvédek perbe fogták ugyanis a Grimm testvérek meséjéből ismeretes farkast, többek közt fiatalkorú terhére elkövetett, erőszakos cselekmények miatt. Az ügyben néprajzi kutatókat is meghallgattak, akik elmondták, hogy a farkas terhére rótt tettek, amelyek a mesében szerepelnek, olyan ősi, a Grimm testvérek által szájhagyomány útján megismert pogány beavatási szertartásokkal hozhatók kapcsolatba, melyeknek szerves része volt a félelemkeltés, az idegen helyen egyedül hagyás, a koplaltatás. A farkas karaktere, történetbeli szerepe csak a későbbiekben kapott társadalomellenes élt. A védők Piroska felelősségét is hangsúlyozták annak kapcsán, hogy szülei időben figyelmeztették annak veszélyeire, ha letérne a megbeszélt útvonalról. A per a farkas felmentésével zárult, illetve annak megállapításával, hogy mivel a farkas állat, a bíróság nem illetékes az ügyben, csak állatokból álló grémium ítélkezhetne felette. A per célja az volt, hogy a résztvevők felhívják a figyelmet az olasz igazságszolgáltatási reform szükségességére. A híradó narrátora ezek után, immár egészen másra utalva, feltette a kérdést: Jó, de akkor ki védi meg mostantól Piroskát? És ki védi meg Szamos Gábort a Klapka utcai szervizben, ahová elvitte frissen vásárolt, notóriusan késő óráját, s ahol sem megjavítani, sem kicserélni nem voltak hajlandók a szerkezetet?
Ha a képzeletünk a kempingezőktől messze is kalandozott idáig, magunk előtt láttuk gyermekkorunk mesekönyveit, a lelkes és szellemes olasz jogászokat, s aztán a felemlegetett pogány szertartások kapcsán Evola-könyveket lapozgattunk, az utóbbi mondatokkal visszaérkeztünk a Kádár-korba, aminek ki tudja, még tán ma sincsen igazán vége. Szalay Károly például Bikakolostor című regényében azt jósolta, hogy a történelem a lényeg szerint ítélve talán a késő Kádár-kort is egybemossa majd a Rákosi-érával, s hozzátehetjük, még meglehet, hogy a mai időkkel is. Szalay könyvében lehet olvasni ezt a Kádár-kori felnőtt mondókát is: Rákosi Nagy Farkasa, Kádár Apró Dögei. (A híradó Piroskáját persze azért ne hozzuk összefüggésbe Piros László egykori belügyminiszterrel, se Gyurcsány anyósával, sőt.)
A Piroska-ügy sajátos híradóbeli tálalása olyan gazdag asszociációs lehetőségekre játszik rá, hogy szét is veri a híradó húsz percét, hiszen a képzelet, az asszociációk feltörő képei, amelyeket az alig kimondott, a sejtetett szabadít el, ezerszer erősebbek, mint bármi, ami képernyőn, filmen látható, leképezhető. Ki törődik már az egyes villamos üzembe helyezésével, a KEK Klub diszkóprogramjával vagy a kor talmi popsztárocskáival?
De ezért nem haragudhatunk az alkotókra, hiszen ritkán szórakozunk ilyen jól. Talán inkább azon kellene elgondolkodni, hogy e látszólag tabumentes korban miképp nyúljunk okosan, a félretett, újra nem értékelt, tovább nem épített hagyományaink birtokában a szellemhez meg a palackhoz.
(Privát filmhíradó. Filmmúzeum, január 17., 9.00.)