Huszonegyen haltak hősi halált közülük. Tizenkilencen a második világháború végnapjaiban, ketten – Gérecz Attila és Laczkovits Dezső – 1956-ban, esküjükhöz híven, az életük árán is védték a hazát. A többiek, akik ma is köztünk vannak, összeszedegették az emlékeket, a sajátjaikat és egykori iskolatársaikét, és Nagyváradi tüzér hadapródiskolások voltunk címmel könyvet szerkesztettek belőlük. Kiadványuk jelmondatául Arisztotelész Etikájának egyik gondolatát választották. „A múltat még az isten sem tudja megváltoztatni” – akár az ógörög filozófus, ezt vallják a világháború poklát gyerekfejjel megjárt férfiak. Felnőtt éveikben arra kényszerítette őket a világ, hogy nagyváradi kötődéseiket, hadapródiskolás éveiket megtagadják, titkolják. Nem szégyenfoltokat kellett takargatniuk, hanem tényeket. Hogy a családjuk jelentős történelmi múlttal rendelkező iskolába küldte őket, az 1848-as szabadságharc legendás hírű tüzér főparancsnokának, Gábor Áronnak a nevét viselő nagyváradi hadapródiskolába, s hogy amit ott az elméleti s a gyakorlati képzésben elsajátítottak, nem a saját akaratukból, hanem a körülmények parancsára, még a tanulmányaik befejezése előtt alkalmazniuk kellett. A fegyverfogásokat, a „gépiesen végzett együttmozgást”, az éles lőgyakorlaton tanultakat… A legfontosabb leckét, a jellemszilárdságot és a nemzeti kötődést is.
A Honvéd Hagyományőrző Egyesület, valamint az Agroinform Kft. támogatásával, magánkiadásként megjelent kötetnek azok a fejezetei is fontosak és tanulságosak, amelyek a huszonhárom esztendei szünet után, 1941 októberében újrainduló iskola „békés” mindennapjait írják le: a honvédtüzér tisztikar utánpótlását szolgáló intézmény tantervét, rendtartását, házirendjét, szellemiségét. Az igazán izgalmas olvasmányt azonban azok az oldalak jelentik a militarizmus híveinek és ellenzőinek egyaránt, amelyek a XIX. századi előzményekre visszatekintő nagyváradi hadapródiskola bezárása – áttelepítése – utáni eseményeket rögzítik. Az 1898-ban alapított erdélyi intézménynek ugyanis a románok háborúból való kiugrása után el kellett hagynia Váradot. A Dunántúlra való költözködés 1944. augusztus utolsó s szeptember első napjaiban igazán stílusosan kezdődött. Mivel ezekben az órákban csupán a hadapródiskola két ágyúja biztosította a város légvédelmét, azokkal hárították el a légi veszélyt az iskola holmiját szállító vasúti szerelvény kíséretére rendelt növendékek szeptember 7-én.
Mucsy Iván számol be róla, hogy miként. Visszaemlékezését a szeptember 8-i hadijelentés hitelesíti, amelyben kigyulladt, lezuhant, illetve kényszerleszállást végrehajtó ellenséges bombázókról lehet olvasni.
De a többiek kaland- vagy háborús akciófilmekbe illő emlékképeiben sem kételkedhetünk, bármily hihetetlennek tűnnek is, valamennyit igazolja a történelemtudomány. Például Kokovay Gyuláét, aki 1945 nyarán készített jegyzetei alapján azt idézi fel, miként sikerült kitörnie – sebesülés nélkül! – az ostromgyűrűbe zárt Budapestről. (Mielőtt elindultak, erre Kokovay iskolatársai emlékeznek vissza, fönt, a várban, a Honvédelmi Minisztérium tán egyetlen épen maradt helyiségében egy Orion lemezjátszós rádión Liszt Ferenc II. magyar rapszódiáját hallgatták…) A Dráva folyó közelébe vezényelt III. és IV. éves hadapródnövendékek, akiknek a partizántámadások elhárítása, a környező erdőségekben való járőrözés és a mintegy százfős munkaszolgálatos részleg őrzése lett az SS által kijelölt feladatuk, írásos dokumentumok nélkül, puszta életükkel tanúsíthatták, hogy az idegen parancsot nem teljesítették. Hoffman Pál, Krassói Albert és Akay László öszszeállításából most arról is értesülhet az utókor, hogy milyen kitűnő taktikai érzékkel jártak túl ezek a tizenéves gyermekek a Dráva völgyét felügyelő német katonai közigazgatás eszén.
A második világháború végnapjainak eddig jobbára ismeretlen történéseit szemléletesen bemutató kötet szerzői, szerkesztői s kiadói azonban nem csupán a hadi események rögzítését tartották kötelességüknek. Arról a nevelőmunkáról is számot kívántak adni, amely a hosszú időn át csak negatív jelzőkkel illetett hadapródiskolában folyt. Az emlékezésekből látni, mutat rá a könyv, hogy azok, akik harcban, hidegben, hóban és meneküléskor tizenévesként tették a dolgukat, helytálltak a civil életben is. Az akkori kornak megfelelő erkölcsi és hazafias nevelés erőt adott a nehéz évek átvészeléséhez és a haza iránti kötelesség teljesítéséhez. És hogy szavaik nagyobb súlyt kapjanak, kiadványuk végére összegzésként pár kimutatást illesztettek az egykori nagyváradi növendékek. Tanulmányozza az utókor, ha akarja, mit végeztek a béke első napjaitól fogva a több mint négy évtizeden át megbélyegzett hadapródok felnőtt életükben! Középiskolai tanulmányaikat a háború után szinte kivétel nélkül mind befejezték. Nagyobb részük egyetemi diplomát is szerzett. A legtöbben a mérnöki pályát választották, de volt, aki orvosként, tanárként, közgazdászként, tisztviselőként élte le aktív életét. Katonatisztnek a néphadseregbe csak egyetlenegy állt be közülük. A nagyváradi tüzér hadapródiskolások nagyobbik része a rendszerváltozás után kapta meg – erkölcsi elismerésként – a háborúnak „köszönhetően” már tizenévesen kiérdemelt katonai rendfokozatát, hadnagyi és zászlósi előléptetés formájában.
(Nagyváradi tüzér hadapródiskolások voltunk. Agroinform, Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Megtiltotta a budapesti Pride rendezvény megtartását a rendőrség
