Köszönet a családosoknak

Ha hihetünk a KSH adatainak, tavaly emelkedett hazánkban a házasságkötések és a születések száma, viszont nem lett gyakoribb a magzatgyilkosság. Örvendetes hírek ezek, jól jönnek majd Gyurcsány Ferencnek, aki egyik kampányszerepe szerint a magyar családok megmentője. Ezt a képet akarja hangsúlyozni a bébikötvény éppúgy, mint az, amikor – az európai trendnek megfelelően – a kormány legmagasabb vezetői apaként, férjként jelennek meg a nép előtt. Ám a mosolygó, családbarát MSZP-arculat mögött ott az igazi Gyurcsány, aki nyilvánosan propagálta az idősödő feleségek lecserélését. Igaz, utána megkövette a társadalmat, mondván, csak vicc volt. Hehe.
A mai magyar kormányt a posztmodern liberalizmus szellemisége hatja át. Hadd jegyezzem meg gyorsan: önálló szocialista vagy szociáldemokrata világnézet nincs; ezek a mesterséges politikai filozófiák éppoly közösségellenesek, mint a liberalizmus, s az élet legfontosabb kérdéseire csupán kitérő választ képesek adni. A mai liberális szellemiség nem valami szerves fejlődés terméke – mint hívei vallják –, hanem a degeneráció, a hanyatlás tünete. A liberalizmus az önzés ideológiája. A liberálisok sokat emlegetett szabadságjogai például csak azokat illetik, akik az érdekkörükbe tartoznak. Az ő szemükben a társadalom nem klasszikus közösség, hanem szabad egyének laza halmaza, amelybe az tartozik, aki képes érvényesíteni a jogait, és ugyanazokat az elveket vallja, mint ők. A többieket el akarják hallgattatni, hogy ne fékezzék azt az iszonyatos diffúziót, amit ők társadalmi fejlődésnek neveznek. A liberálisok skizofrén viszonyban vannak az állammal: egyfelől iszonyodnak tőle, mert szerintük jogkorlátozó hatalom, ugyanakkor szükségük van rá, hiszen számukra jogokat biztosít. De az államnak nem lehetnek más eszményei, mint nekik. A liberális állam ezért a legkeményebb világnézeti diktatúra.
Az MSZP–SZDSZ-koalíció a diktatúra klaszszikus formáját tartja fenn: nemcsak a hatalom eszközeivel, hanem pórázon tartott médiumai, értelmiségi elitje és társadalmi szervezetei révén is érvényesíti a befolyását. A liberalizmus csodafegyvere az általa kitenyésztett értelmiség, az a véleményformáló réteg, amely a minden kormányzati cikluson átmenekített baloldali hatalomnak köszönheti az elismerését, a díjait, a témáit, a megélhetését. S ezeknek az alegységeknek az a dolguk, hogy támadják és roncsolják a közösségeket, melyek az egészséges társadalom működéséhez szükségesek: az egyházat, a nemzetet és a családot. A vadházasság törvényesítését és a kuplerájhálózatok nyitását is tervbe vették a szocialisták, most a társadalom megdolgozása a feladat, s ezt készséggel teljesítik a ballib asztaltársaságok, egyesületek, „szakértői” körök, telenyilatkozva a Gyurcsány-sajtó médiumait. Szerintük a hagyományos családmodell (ahol az apa a család feje) felszámolandó, feudális csökevény. Azért beszélnek családon belüli erőszakról unos-untalan, azért akarják a vérengző családfő képét a társadalomba szuggerálni, hogy irtózatot keltsenek a családdal és a házassággal szemben. Méltatlankodnak, hogy túl bonyolult a magzati életek kioltásával járó procedúra; szorgalmazzák, hogy a szinglik is nevelhessenek spermabanktól rendelt lombikgyereket, s hogy a homoszexuálisok is lehessenek örökbefogadók. Le akarják rombolni az egészséges és normális családokat, mert rettegnek az eredeti közösségektől; úgy érzik, azok őket akarják korlátozni.
Hát igen, minden közösség – a család is – korlátoz. Minden közösség megköveteli, hogy tagjai olykor lemondjanak az érdekeikről, áldozzanak a jogaikból, a vagyonukból, az erejükből annyit, amenynyire az illető közösségnek szüksége van. Ezért van a templomban persely, amibe persze a liberálisok soha nem dobtak, mégis meg akarják adóztatni. Közösséghez tartozni csak az képes, aki fontosabbnak tartja a közösség szabadságát, mint a sajátját. Rákóczi kurucai például nemcsak pro libertate, a szabadságért harcoltak, hanem pro patria et libertate, a hazáért és a szabadságért. Krisztus egyenesen az ellenségeiért, a bűnösökért adta az életét, hogy megmentse őket a pokoltól – ez az áldozat a szeretet legmagasabb foka. Krisztus ezen az áron teremtette meg az egyházat, a benne hívők közösségét. Az áldozathozatal teremti és megújítja, míg az önzés rombolja a közösségeket.
A liberálisok a közösséghez tartozást csak üzleti alapon tudják elképzelni: átengedek az erőmből, időmből, vagyonomból annyit, amennyinek a mielőbbi megtérülését biztosítva látom. A szélsőliberális házasságban a felek nem, vagy csak komoly megszorításokkal adják fel szabadságukat. Aztán eljön a pillanat, mikor elhangzik: „úgy éreztem, a párom már nem képes azt nyújtani, amire szükségem van”. Ilyenkor kilépnek a családból, hiszen „mindenkinek jobb így”. Az életmódmagazinokban, a liberalizmus szellemi fészkeiben hemzsegnek a „hogyan kell fájdalommentesen válni” típusú cikkek. Az életmódmagazinok hazudnak. Se nőt, se férfit nem lehet mélyebben megalázni, mint megcsalással. De a liberális ezt nem akarja tudni. Azt sem, milyen lelki kataklizmát okoz a gyermekeknek, ha elhagyják őket. A gyerek különben is bosszantó, mert kicsi és szegény, ráadásul nem képes felfogni, hogy papa vagy mama szabad akar lenni. Az átlagliberális vívmánynak tartja a válást; ötvenéves korára két-három családot tönkretesz, és ezt nem is szégyelli.
Minél inkább harcol a szabadságáért az ilyen ember, annál inkább rabja lesz önmagának. Mert a vonat csak a sínen szabad, az ember pedig csak azokban a közösségekben, amelyek emberré teszik. A család – akár az egyház és a nemzet – identitásalkotó közösség; hogy ki vagyok, többek közt azzal írható le, melyik családhoz tartozom. A családomhoz tartozom, az meg hozzám tartozik, olyan szorosan, mint a nevem.
Olyan jó, hogy vannak családok, hogy ezek a kis közösségek az ellenszélben még jobban összekapaszkodnak. Szeretnék gyors köszönetet mondani, csak úgy civilként, a magyar családoknak. Köszönet nektek, édesanyák, hogy még gyereket szültök ebbe a fejreállt világba. Olyan jó, hogy annyi babakocsit toló és hordóhasú, kedves-ormótlan kismamát látni. Olyan jó, hogy kimossátok a férjetek holmiját, hogy megfőzitek neki az ételt, és öleléssel várjátok haza.
Köszönet, apukák, hogy nem zavartátok küretre az asszonyt, hanem megsimogattátok a hasát, mikor megtudtátok, hogy várandós; hogy fogtátok a kezüket, mikor sikítottak a szülőszobán. Kösz, hogy hazaviszitek a fizut, és nem a kocsmába, és hogy vállaljátok a pluszműszakot is. És kézcsók a nagymamáknak, üdvözlet a nagypapáknak is, akik vigyáznak a kölykökre, és olykor nyomulnak az ósdi tanácsokkal – de jó lenne többet figyelni a tanácsaikra! És köszi nektek is, srácok, akik hazavártok minket, és elénk másztok négykézláb, vagy a nyakunkba ugrotok; ne hagyjatok minket csüggedni, és bocs, ha néha eljár a kezünk, mert reszketünk az egész napos hajszától és idegességtől; tudjátok, hajtanunk kell, hogy ez a dübörgő liberális gazdaság szét ne tapossa a jövőtöket. Legyetek erősek, ha minket elvinne a szívroham, a stroke vagy a rák idő előtt. Építsétek föl ezt a hazát, ha ezer szabadelvű ördög rombolja is! Ti vagytok, ti legyetek az erősebbek!