Közelkülföld

Miután Oroszország visszaszorult hagyományos érdekszférájában, a posztszovjet térség két „frontján”, Közép-Ázsia és Ukrajna viszonylatában is igyekszik magához ragadni a kezdeményezést. Ennek egyik eszköze az energiapolitika, amely általában is a nagy geopolitikai játszmák középpontjába került. E harcmezőn Oroszország régi szövetségese a tél, amely ismét a világpolitika színpadára visszakapaszkodó kegyeltje segítségére sietett.
Eljött Oroszország ideje! – hívta fel a világ figyelmét már az ősz végén egyik tanulmányában a Stratfor amerikai stratégiai elemzőközpont. Úgy alakult – fogalmaz az írás –, hogy a nemzetközi politika nagy szereplői közül jelenleg talán leginkább aktivitásra kényszerülő ország az Egyesült Államok látványos szorításába került. Oroszország esetében azonban nem a feltartóztatás politikáját követi Amerika, mint például Venezuelával szemben. Nem is a Kína esetében tapasztalható, a nagyhatalmi szerep blokkolását szem előtt tartó forgatókönyvvel állunk szemben. Amint a Stratfor hangsúlyozza, Washington és Moszkva között halálos játszma zajlik, amelynek célja a megsemmisítés. Amerika ugyanis természetesen nem felejti el, hogy a Szovjetunió a Brit Birodalom és Mexikó mellett azon három állam egyike volt, amely létében fenyegette az Egyesült Államokat. Ezenkívül a Szovjetunió került a legközelebb Eurázsia centralizálásához, s mint a geopolitikai tanulmányokból tudjuk, aki ezt a szárazföldi térséget uralja, az alapvető befolyással lehet a világ alakulására.
Nem véletlen, hogy Washington folyamatosan igyekszik megakadályozni Oroszország és az Európai Unió partnerségét. Ez ugyanis valódi ellensúlyt képezhetne az Egyesült Államokkal szemben. Érthető tehát, hogy Oroszország viszonylatában az amerikai geostratégiai gondolkodásban miért nem elég a feltartóztatás avagy az emelkedés lassításának stratégiája, s miért kell az ország szétesésének elősegítésére törni. Moszkva kezelhető partner volt mindaddig, amíg Borisz Jelcin úgy cselekedett, ahogy azt Bill Clinton akarta. Az ország összeszedését, az állam erősítését, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzését célul kitűző Vlagyimir Putyin azonban már zavarja Amerika köreit. Addig a Fehér Háznak is megfelelt ez az attitűd, amíg a terrorizmus elleni harcban közösek voltak a célok, az elmúlt évek washingtoni lépéseiből azonban egyértelműen kiviláglik, hogy a cél most Oroszország beszorítása. Ami természetesen korántsem lehet kívánatos az Amerikától sok tekintetben eltérő kihívásokkal szembesülő Európa számára.
A Stratfor azonban felhívja a figyelmet, hogy az Egyesült Államok erejét most más térségek kötik le, így gyengül az Oroszországra nehezedő nyomás is. Ez lehetőséget nyújt az utóbbinak egyfajta ellentámadásra. Átgondolt stratégiája kidolgozását segíti az is, hogy a Kreml láthatóan magához tért a „színes” forradalmak okozta sokkból. Ennek jele volt a többpólusú világrendszer megteremtéséért tett több lépés, így Franciaország és Németország leválasztásának kísérlete Európa többi részéről, illetve a jövő nagy játékosainak, Kínának és Indiának a kiemelt kezelése. De ebbe a törekvésbe illik az Irán melletti kiállás, az aktivizálódás az Észak-Korea körüli játszmákban, Venezuela és Szíria látványos támogatása. Ezek a stratégiai húzások még egyfajta régi gondolkodást tükröznek. Oroszország azonban e tekintetben is változik. A Kreml körüli csapat már sok tekintetben igyekszik meghaladni az orosz diplomácia bizonyos megkövesedett módszereit. Így nem elégszik meg azzal, hogy reflexszerűen nemet mondjon az amerikai lépésekre, hanem átgondolt, a korábbinál pragmatikusabb politikával igyekszik kiállni saját érdekei érvényesítéséért. Ebben a kontextusban Észak-Korea, India, Irán vagy Szíria a másodrendű külpolitikai törekvések közé tartozik. Sokkal fontosabb most az orosz diplomácia számára, hogy mi történik Üzbegisztánnal, Ukrajnával vagy a balti államokkal. A félreértések elkerülése végett a Stratfor felhívja a figyelmet arra, hogy mindez nem a nacionalisták álmának, a hidegháború nemzetközi erőegyensúlyának visszaállítása, hanem Oroszország biztonságának tradicionális értelmezése jegyében zajlik. Ennek lényege pedig az, hogy Moszkvának ki kell szélesítenie a saját érdekszféráját, ennek érdekében fenntartania befolyását szomszédságában, avagy legalább semleges zónába kényszeríteni ezeket az államokat. Éppen ezért az úgynevezett közelkülföldön Oroszország további aktivizálódására lehet számítani, s ebbe a folyamatba illeszkedik a most véget ért gázvita is.
Mindez azt mutatja, hogy e külpolitikai gondolkodás számol a Gazprommal is, így a nyugati példákat és módszereket látva nagyon is modern e tekintetben. Míg a posztszovjet térség nyugati perifériáján e gazdasági „ostorcsattogtatás” a geopolitikai visszavágás egyik legfőbb eszköze, addig a déli, kaukázusi, közép-ázsiai régiókban Moszkva mézeskalácsot osztogat, mikor katonai bázisaival a térség számára a stabilitást és e rendszerek „megértését” garantálja. Ezzel párhuzamosan ez utóbbi térségben egyre kevésbé vonzó partner az Egyesült Államok. Moszkva azonban nem csupán e módokon igyekszik ráébreszteni szomszédait a geográfiai, geopolitikai realitásokra. Régi-új modernizációs példaként, központként is igyekszik működni. Ugyan e tekintetben van a legtöbb tennivalója, a posztszovjet térségben tapasztalható látványos és robbanásszerű kulturális megjelenés azonban már azt jelzi, hogy tesz is. Befogadását segíti, hogy ezeknek az államoknak a lakossága eltelt az amerikai filmekkel, s a nyugati fogyasztói kultúra sikere is leáldozóban van, hiszen az újdonságot sokak számára követte a kiábrándulás a csillogó áruk megfizethetetlen volta miatt. Megmaradt a demokratikus intézmények elmélyítésében játszott amerikai, európai szerep, amelynek varázsát megint csak megkoptatta, hogy a nyugatiak a geopolitikai lendület után lényegében magára hagyták a térséget.
Egyrészt tehát ebben az összefüggésben értelmezhető az orosz–ukrán gázvita, amelynek kétségkívül van gazdasági és politikai olvasata is. Másrészt a válság közeli helyzet mindenkit ráébreszthetett az új világrend egyre inkább előtérbe kerülő vonásaira. Egészen pontosan arra, hogy az egyre csökkenő energiatartalékokért vívott harc lehetséges törésvonalak és konfliktusok okozója lehet. Az energiapolitika a diplomáciai erőfeszítések szolgálatába állhat, avagy éppen gyengítheti egy-egy állam súlyát. Ez nem új dolog a közelmúlt történelmében, hiszen részben a Kína megtámadását követő Japán elleni amerikai olajembargó vezetett Pearl Harbor megtámadásához, de kapcsolatban állt az olajjal az 1953-as iráni puccs is, amely a Washington és London számára elfogadható Reza Pahlavit juttatta hatalomba, és ugyanezzel magyarázható az arab világ iránt egykor megnövekedett érdeklődés. A szállítások folyamatosságában is megnyilvánuló energiabiztonság megértéséhez jó évtizede jutott el a világ, a fogyó készletek azonban újabb gondokkal szembesítik a nemzetközi közvéleményt. Ezt fogta fel az amerikai külpolitika, így nagyrészt már ez váltotta ki az Irak elleni inváziót. Az energiadiplomácia középpontba kerüléséről árulkodott azonban már Károly herceg 1996-ban tett közép-ázsiai útja is. A legutóbbi években az ebből a szempontból kiszolgáltatott feltörekvő ázsiai hatalmak, Kína és India megnövekedett igénye irányította rá a figyelmet e kérdésre. Elméleti szinten az Európai Unió is folyamatosan foglalkozik egyre nagyobb mértékű energiafüggésének problémájával, s ez az igény fordított sokakat a feltáratlan készletek lelőhelyei, a sarkvidék vagy éppen egyes afrikai országok felé.
Az energiabiztonság kérdésének fontossága növeli manapság leginkább Oroszország világpolitikai súlyát is, s globális értelemben stratégiai jelentőségű tartalékai mindenképpen helyet biztosítanak számára a G8-ak között. Ez a kivételes helyzet teremtheti meg optimális esetben az ország modernizációjának alapját, s mint láttuk, növelheti mozgásterét a nemzetközi politikában. Ennek persze előfeltétele, hogy megbízható szállítóként maradjon meg a fogyasztók tudatában, hiszen Moszkva ugyanúgy rá van utalva e tekintetben Európára, mint az Moszkvára.