Köznapló

Január 19., csütörtök
Néha különös módon keresztezik egymást események, utak, gondolatok. Két napja betértem pár percre az egyetemi templomba. A bejárat melletti kis asztalnál szolid fiatalember ült, írogatott egy füzetbe, oda tartozónak látszott, megkérdeztem, jelzi-e valami tábla, hol érte Prohászka Ottokárt a végzetes agyvérzés 1927 áprilisában: a szószéken vagy az oltárnál? Mosolygott, jelezve, hogy nem tudja, a sekrestyében kéne érdeklődnöm, mondta; ó, nem, majd utánanézek máshol, feleltem, és kiléptem az utcára.
A tévé másnap portréfilmet vetített Prohászkáról. A püspök családunk legendáriumának része, bár ehhez előbb Pest-Budának egyesülnie kellett. Akkoriban tízezrek özönlöttek fel vidékről jobb életet remélve, többségük perifériára, nyomornegyedekbe került. A férfiak a kocsmában, a gyerekek az utcán, a nők egy része árulta magát – a kapitalizmus így kezdődött mindenütt: nálunk is. Egyedül Prohászka érezte, hogy segíteni kell, és a segítés az egyház dolga. 1902-ben közösséget alapított, hogy mentse a csavargó gyerekek lelkét: ez lett a Regnum Marianum, abból nőtt ki a plébánia, a plébániából pedig egy új templom a Városliget szélén. Ott adta össze szüleimet a püspök titkára, engem ott kereszteltek – ezt robbantották fel 1951-ben Rákosiék.
Nézem a filmet, és nem értem. Üres. A szereplők hangján nem érzem, hogy a múlt század legmarkánsabb egyházi személyiségéről szólnak. Nem említik, hogy Prohászka volt az első – s tán egyetlennek mondható – magyar keresztényszocialista, elhallgatják, hogy ő adta össze Károlyi Mihályt és Andrássy Katinkát, hogy a bevonuló Horthy elsőül őt kérte fel, legyen az ország miniszterelnöke, pedig ezek tények. Mint az is, hogy volt egy nagy hatású lapja: a Zászlónk; élethosszig tartó barátságot kötött a rangos matematikussal és táncoktatóval, Dienes Valériával, aki általa lett mélyen hívő katolikus, pedig egykor a Galilei-kör tagja volt.
A „napba öltözött emberről” – Gárdonyi hívta így Prohászkát – méltatlan film készült, és nemigen értettem, miért. Ma elolvastam Iványi Gábor írását a Népszabadságban, és minden világos lett. Az ok: a félelem, a folytonos fenyegetettség, amely negyvenöt évig tartott, hozzájött további tizenhat, adjuk össze, ennyi ideje üti-vágja a „haladó” politika hol a hívőt, hol a katolikus egyházat. Az persze kuriózum, ha valaki papként üt a papokon, de volt már példa erre is, a Rákosiékkal együttműködő békepapoké, ők igen derekasan szolgálták az állam politikai céljait. Csak nem ébredt bizonyos körökben nosztalgia a mozgalmuk iránt? Iványi lelkész úr írása ilyesmit sejtet.
Kedves Gábor atya, ön olyasmivel traktálja az olvasót, amiről szegény Beresztóczy Miklós jut eszembe – ugye, tudja, kiről beszélek? Ha netán mégsem, olvassa el az esztergomi kanonokból lett országgyűlési alelnök remekét: A papi békemozgalom 20 éve… Mert mit is ír ön? „Nap mint nap találkozhatunk az ország lakosságának küzdelmes eredményeit, alkotó örömeit értetlenkedve szemlélő, csak saját vélt vagy valós sérelmeik felett siránkozó egyházi megnyilvánulásokkal.” Aki a Wesley János Lelkészképző Főiskola főigazgatója és kemény férfiember, nem szereti a siránkozást, hiszen az nem más, mint a „közhangulatot merőben p o l i t i k a i megfontolásból dezilluzionáló közbeszéd”. Szerencsére ott vannak önök, s így megtudhatjuk, hogy „az egyházi közösségek egyik legszentebb kötelessége az egyetemes értékek képviselete, az integrálás, a békességkeresés”.
Békességkeresés… De régi nóta ez, lelkész úr! Rákosiék emlegették megállás nélkül a békét: béketanács, Béke és Szabadság, főszerkesztő Boldizsár Iván, békemozgalom, de azt sem kéne feledni, amit e béke jegyében a Mindszenty-per egyik vallomástevője mondott: „Törekedtünk a főpap szellemi és fizikai megtörésére.” Décsi Gyula alezredes szavai ezek, nem is maradt el a hála: három hónapig igazságügy-miniszter lehetett. Igazságügy-miniszter a vallató… Az volt csak a gyönyörű világ!
Apropó, lelkész úr, tudja, miért emlegettem a státusát? Mert egyetlen szóval sem utalt arra, hogy 2002-ig a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője volt, vagyis p o l i t i k u s, aki egy hajóban evezett a Magyar Szocialista Párt ismert „klerikusaival”: Kósáné Kovács Magdával, Horn Gyulával… Okkal találgatom hát: főigazgatóságod e „pikáns” dolgozatot báránybőrbe bújt farkasként vagy farkasbőrbe bújt bárányként írta? Vagy egyszerűen arra épít – nem ok nélkül –, hogy a magyar olvasó feledékeny. Nos, ennyire azért nem, kedves Gábor atya! Befejezésül jóindulattal ajánlom, ha újra hasonló témában publikál, legyen kicsit óvatosabb. Mielőtt írni kezd, tűnődjön el azon az egyszerű szimbolikájú mondáson: bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű.
Béke önnel – de az én békém. Az nem hadüzenet, mint az öné.
Január 21., szombat
Időnként előveszem Gandhi írásait, videón megnézem R. Attenborough róla készült filmjét, és mindannyiszor eszembe jut, ez a sovány ügyvéd talán azért lehetett a huszadik század legnagyobb alakja, vagy ahogy Indiában mondták: magasztos lélek, mert ellenfelei angolok voltak. Azok az angolok, akik megteremtették a világ első ipari kultúráját, létrehozták az angolkertet, kitenyésztették a legjobb versenylovat: az angol telivért, lefektették a modern sport szabályait, és ezek mellett még arra is volt idejük, hogy kialakítsanak egy viselkedési normát, amelynek „végterméke” a gentleman.
Megkaptam Pákh Tibor könyvét, a borítóján ez áll: Szálegyedül. Belül még három cím, a tartalomra utal mind: Hadifogsági emléktöredék, Moszkva befolyása a hazai igazságszolgáltatásra, Jóvátétel és adósságszolgálat. Csak erős lélekkel olvashatja az ember, így is fölsebzi a sok szenvedés és jogtalanság, amely íróját érte. Előbb orosz hadifogság, majd tizennégy év börtön. Jogvégzett ember, megszállók ellen harcolt ő is, ám azok oroszok voltak: a bizánci kegyetlenség, a szószegés, a zabrálás és intrika megtestesítői minden időben. Ez „a tőlünk teljesen idegen szellem erőszakolása lassan zárkózottá és alakoskodóvá tette a nyíltszívű, jellemes magyarságot” – az idézőjeles rész Pákh könyvéből való.
Van benne egy levél is 1994-ből, nemigen olvastam keserűbbet: Kónya Imre belügyminiszternek szól. Felrója, hogy képtelen helyreállítani emberi méltóságát, mert a régi bűnök elkövetői az új vezetőket használják fel gazságaik fedezésére. Ő például hiába kérte, nem kapott betekintést az ellene gyűjtött anyagokba. Az ember elborzad: tizennégy év börtönt elviselni ezért a Magyarországért? Azt persze nem tudom, milyen lehet Pákh Tiboré. Biztos van egy valóságos és egy álombéli országa, de mindkettő más, mint az enyém. És más, mint a szomszédomé, a lent robogó vonat utasaié, a parlamenti képviselőké, az erdélyieké vagy a Kanadába menekülteké – mint bárkié.
Ma tizenötmillió magyarnak tizenötmillió Magyarországa van, s tán ez a baj. Tizenötmillió dac és vágy, tizenötmillió horizontot kémlelő szempár, mert jönnie kell valaminek vagy valakinek, hogy tüzével eggyé olvassza végre ezt a sokféle Magyarországot, és elégtételt adjon Pákh Tibornak, akinek könyve mintha egyetlen kérdés volna és egyetlen válasz. Feladni? Soha! Jó volna, ha a most indulók kézbe vennék, de Moldova Györgynek is ajánlom – forrásmű lehet készülő remekéhez, amelyben Kádárt szeretné szentté avatni.

Január 24., kedd
Megjött a hideg, a miniszterelnök válságstábot alakított, csapata ingujjra vetkőzve ülésezik, láthatjuk a tévében, a kormány a helyén van. Közben a bemondó sorolja, hány települést vágott el a hó a külvilágtól – nem értem a felfokozott izgalmat. Ilyentájt Magyarországon tél szokott lenni, és nincs semmi rendkívüli abban, hogy először az idén kora reggel mínusz 15 fok volt. A műbuzgalom sokkal inkább azt jelzi, hogy a meteorológiát is át lehet politizálni, elég egy kis hideg, és már mutatják is a kormány rendkívüli helytállását.
Tegnap Bajorországban mínusz 34 fokot mértek, a helyi tévéhíradóban mégsem szerepelt az ingujjas Stoiber, hiszen ilyen esetre megvannak a szakemberek, és teszik a dolgukat. Nagy bajban lehet az a kormány, amelynek első embere érzelgős hangon kéri a polgárokat: kopogjanak át a szomszédba, hátha szükség van ott egy tányér meleg levesre. Ezt hívják giccspolitikának.
Ami pedig a világtól elzárt településeket illeti: régen bármennyi hó esett, nem voltak elzárva, merthogy nem volt szükségük a világra. Megtaláltam régi feljegyzéseim közt, hogy szülővárosomnak, Túrkevének ötszáz hold legelője, hét malma, téglagyára, városi istállója, öt csárdája volt, ehhez jött a bába, a sok ügyes iparos és kereskedő meg a vasút, amely összekötötte a „világgal”.
A negyvenöt utáni új politika semmit nem hagyott ezekből, sőt a téeszesítés során beszántották a táblák közt az összes vízelvezető árkot, jött is a belvíz, és maradt mindmáig. Ennek ellenére az ötvenes években nagyanyámnak a kamrában mindig volt kukoricalisztje, és puliszkát bármikor főzhetett, főzött is eleget. De ha került néha búzaliszt, mivel volt kemencéje, megsüthette a kenyerét. A tyúkok tojtak, a polcon nyáron eltett lekvárok sorakoztak. Az udvaron volt kút, volt szalma és kukoricacsutka, lehetett tüzelni, tejért kétnaponta járt át a szomszédba – nem örült a télnek, de sose félt tőle.
Ma azért félnek, mert se kemence, se szalma, se kút, se tyúkok, tejért nem lehet átjárni a szomszédba – ezért a „fejlődésért” egy időben tapsolni is kellett. Éltetni a pártot. A kormányt. Mi ettől most eltekintünk.