Köznapló

Január 14., szombat
A hetvenes években történt, még szembefújt a szél, bár nem tudtam, milyen erősen. Megtudtam. Jó ideje rugdalóztam akkor már a magam mérnöksége ellen, próbáltam kitörni, de segítség nélkül nem ment. Egy nap csöngött a telefon, barátom édesanyja hívott: lenne egy státus az IBUSZ bécsi kirendeltségén, te beszélsz németül, van kedved hozzá? Volt. Behívtak, kávé, fírundcvancigolás a vezérigazgató helyettesével, megmérettem, s alkalmasnak találtattam. Vizsgáztatóm azzal búcsúzott, hogy hamarosan küldik a kikérőt a tervezőiroda személyzeti osztályára.
Azon a héten névnapot ünnepeltünk a cégnél, kinyílt pár vodkásüveg, az arra portyázó főmérnök orrát megcsapta a markáns illat, benyitott és szólt: két ember menjen le az aulába, nemrég kezdődött a nagygyűlés, tiltakozás a vietnami háború ellen. De hát mi névnapozunk, vetettem közbe… Akkor ti ketten mentek Csabával, induljatok! Dacból magunkkal vittünk egy vodkásüveget, lenn röhögcséltünk, egyikünk megjegyezte: nézd már, Aczél alszik a filodendron mögött, biztosan unja – olcsó, hülye hősködés volt s főképp haszontalan. Egy alacsony, kopasz figura kiszúrt minket, fülelt, lesett, jobbnak láttuk, ha gyorsan meglépünk. A kopasz jött utánunk, de a hátsó lépcsőnél leráztuk, jókat röhögtünk az igyekezetén.
Nem sokáig. Hamar megtudták „a két vodkás ember” nevét, botrány, ki akartak rúgni, a párttagok írásos garanciája nélkül ki is rúgnak. Persze az IBUSZ-állás ugrott, levélben értesítettek, maradt a bús geodétaélet.
Ma reggel a tévében Heltai Andrást látom, Paul Lendvai azt állítja róla, tudósító korában Bécsből jelentéseket írogatott, ergo ügynök volt. Heltai papírt lobogtatott, ő aztán nem. Szepesi György, akiről ugyanez kiderült, már nem lobogtatott, Spann Gábor maszatolt, én meg innen üzenem a kis kopasz embernek az V. kerületi pártbizottságról, hogy köszönöm. Ki tudja, mire próbálnak rávenni, ha a Mélyépterv elenged, és megkapom a bécsi állást. Célozgattak ilyesmire egyszer, zsurnaliszta voltam már, de rögtön rávágtam a nemet, így aztán se akkor, se azóta… Hogy ettől hős lennék vagy bátor? Ugyan. Működött bennem az egészséges életösztön. Nem értem, másokban miért nem működött.

Január 17., kedd
Van egy külön Amerikám, Benjamin Frankliné, aki életével bizonyította be, milyen sokra visz a szorgalom, a takarékosság, az erkölcsös élet és a hazaszeretet. Puritán Amerika ez, Franklinen kívül az erdőlakó Thoreau, a gondolkodó Emerson, a kóborló költő, Whitman és a hosszú élettel megáldott építész, Frank Lloyd Wright a pillérei – bármelyikük szava és életműve érvényes ma is. Az ő Amerikájuk még sincs többé, meghalt, nagy kár érte. Arrafelé már nem a költő küldetéses, hanem a tábornokok, ez pedig rossz jel, a történelemkönyvek szerint katasztrófa a vége.
Ma háromszáz éve született Benjamin Franklin, az első self-made man. Szappanfőző fiaként nyomdászinasból lett a Függetlenségi nyilatkozat egyik megfogalmazója, Londonban és Párizsban hazája követe, aki két királlyal szemben maradt hajthatatlan, hiszen hazája függetlensége volt a tét. Gyakorlatiasságát találmányok bizonyítják: a villámhárító, az utcai világítás, a közkönyvtár, a bifokális szemüveg, a takarékos kályha, a tűzoltóegylet meg ez a mondat is: a filozófus borotválkozni tanítsa meg a fiatal embereket, ne a végső okok firtatására.
Róla mintáznám meg a puritánt, mert ennyi év távolából sem engedi, hogy eszményítsék. Mindig józan volt, bár arra, amit elért, igencsak büszke. „Nyomdász és az Egyesült Államok teljhatalmú minisztere” – ezt a címet használta a közéletben. Ilyen magasságba csak vasszorgalmú ember jut, aki napjait órára beosztja, hiszen aki idejét veszti, szerinte az életét veszti. Fiának mondta: csak az boldog, aki társai javán munkálkodik, a politikusnak tehát a boldogság kötelessége. Hívő, ám a gyakorlatiasság e téren is kibújik belőle: télire sózták a húst, amikor arra kérte apját, mondjon áldást fölötte most, ne az étkezéseknél részletekben…
Nem álszent, részletezi egyik írásában, milyen előnyös a házasulandó fiatalemberek számára a korosodó hölgyek barátsága. Az indok? „Olyan hálásak!” Fölemelte szavát a rabszolgatartás ellen, „ő végezte el először a csereértéket munkaidőre visszavezető elemzést, megfogalmazva ezzel a politikai gazdaságtan alaptörvényét”. Bármily furcsa, az idézet Marxtól való…
Még nyomdászként összeírt pár fontos erényt: mértékletesség, csönd, határozottság, rend, takarékosság, szorgalom, őszinteség, igazság, mérséklet, tisztaság, nyugalom, makulátlanság, alázat – kis könyvben lapot nyitott mindegyiknek, és naponta jegyezte, hogy halad. Jól haladt, mégis azt írta utóbb: „Valami az értelem álarcában nekem mindegyre azt sugallta, a tökéletes jellem mindig vonzza az irigységet, sőt az utálatot … s hogy a jó ember nézzen el magában egy-egy hibát, különben elvadítja a barátait.”
Barátaim, háromszáz éve született Benjamin Franklin, egyik méltatója szerint a becsület művésze.

Január 18., szerda
Jóízű olvasmányokat válogattam össze januárra: ilyenkor nincs mit tenni a kertben, legalább ábrándozzon az ember, mihez fog, ha vége a télnek. Elővettem Jókai kicsi könyvét, jobban mondva dr. Jókai Mórét, mert e néven jegyzi a Kertgazdasági jegyzeteket; rajta kívül Ambrus Lajosét, kötetbe foglalt szép írásait maga küldte el szívbéli ajánlással, a borítón ezzel a címmel: Az én szőlőhegyem. S mert a két kertépítő közt nagy a távolság időben, előkerestem Capek könyvét, A szenvedelmes kertészt, ő legyen félúton a válaszadó, ha kíváncsiságom nem bír magával.
Ha kérdenék, mi a közös a kerten kívül a három szerzőben, gondolkodás nélkül felelem: bízni lehet bennük – nem csak íróként. A választ egy színes irodalmi műsor segítette: egy vörös hajú fehérnép vezette. Három szerző elé tett mikrofont, sorban elmondták, mit gondolnak a halálról; egyikük darabjában, ha jól emlékszem, a nők szívesen megették volna a férfiak heréit. A megboldogult Császár István mondta hajdan: amikor kiad egy írást a kezéből, arra is gondol, mit szól hozzá a „mutter”. Ennek a szerzőnek nem él az édesanyja?
Képtelenség, hogy az ilyesmi bárkit közelebb hoz az irodalomhoz. Próbálom érteni a szerkesztő asszony szempontjait – nehéz, ám a Jókai-könyvben találok valamit: 1896-ban íródott, a reprint dátuma 1975. Úgy érzem, a mezőgazdasági kiadót megijeszthette a nyolc évtized. Tartott még Jókai lejáratása: amerikai népszerűségét elhallgatták, azt mondták, hazafisága korszerűtlen, talán ezért fogalmaztak ilyen előszót: „Érdekessége a könyvnek, hogy a nagy romantikusnak – valószínű – ez az egyetlen realista műve.” A minősítés kacagtató, elsősorban a föld miatt. Rögtön megmagyarázom…
A tévéműsorban szereplő költő, akinek most jelenik meg új kötete, évek óta űz irodalmi játékot az öngyilkossággal hol versben, hol prózában, holott ez mások számára – bocsánat – halálosan komoly. Az emberben felmerül a gondolat, mondott volna-e bármit Arany, ha arra kérik, magyarázza el a Hídavatást. Liszt beszélje el, mi szándéka volt a Dante-szimfóniával… Nincs olyan isten, se vörös hajú istennő, aki szóra tudta volna bírni őket, mert aki erre válaszol, kiárusítja, aprópénzre váltja, ami a legtöbb: művét és önmaga hitelét. Az ilyen alatt inog a föld.
A föld? Igen. Lapozzunk csak vissza a múltba, kiderül, hogy irodalmunk legtöbb szerzője vidéki, és földközelben nőtt fel. Ez segítette a tudáshoz, ami nélkül nincs emberközelség, nincs természetismeret, és képtelenség tájékozódni országban-világban. Aki sose látott disznóvágást, nem tudja, mint lesz a szőlőből must, a mustból pedig bor, hogyan kel ki a mátyásmadár vagy pinty, amely zajong a fán, annak közös témát falun is csak a politika ad, pedig azon a talajon nemigen vetheti meg lábát az ember, vagy ha igen, akkor kevesen, és azok is csak kurta időre. Ezzel szemben a föld menedék, belőle van minden, nem csalárd kupeckedésből, és ez akkor is igaz, ha ma a kupeceknek áll a világ – remélhetőleg nem sokáig.
Jókai, akinek háromholdas birtoka volt a Sváb-hegyen, Az aranyemberrel sosem büszkélkedett, siller borával annál inkább. Mikszáth Horpácson vett házat, hozzá kertet, s bár jó gazda sosem lett, Bródyt intette, az írósághoz föld kell, mert a föld biztonságot ad. Hasonlóképp gondolta Móricz is, amikor az Osztrák–Magyar Bank igazgatójától vett hét holdat Leányfalun, Fehérkutival épített rá házat, és attól fogva hajóval járt Pestre.
Persze a földdel tönkre is tehetnek valakit, ha Magyarországra született, és a diktatúra rásüti, hogy kulák. Az sem számít, ha a kulák mondjuk író. Ottlik édesanyja halálakor az Iskola a határon újraírásával foglalkozik, és alig figyel oda, hogy hetvenkét holdat örökölt. 1949 őszén értesítést kap: elmulasztotta beadási kötelezettségét, lefoglalják a házát Gödöllőn. Soká és nehezen tudta rávenni a kor hivatalait, hogy ingyen átadhassa földjét. Eltartója helyett végzete lett a föld. Gondolt a zaklatások idején önkéntes halálra? Nem, de ha mégis, a nyilvánosságot megóvta ettől. A jó ízlésen és neveltetésén kívül kellett ehhez még valami: tisztelet az olvasó iránt.
A tévéműsor költője borongott: nem tudja, verse mit ér, s meddig őrzi az emlékezet. Kisfaludy Sándor jutott eszembe, imádottja, a szép Szegedy Róza, a dalos szüretek Badacsonyban és persze a Himfy-versek. Nem jó versek ezek, mégsem teszi le az ember, amikor olvasni kezdi őket: van bennük valami örök. Döccennek itt-ott, néha a kellem is túlságos bennük, ám megejtő a belőlük áradó életöröm és a mégiscsak beteljesült szép szerelem.
Ilyenkor derűs lélekkel álmosodom el, s amikor lekapcsolom a lámpát, arra gondolok: mit hoz a kertre és a földekre az idei év?