Fontos eredményt hozott a lengyelországi Gliwice radiokarbon-laboratóriumában Anna Pazdur professzor vezetésével végzett földmintavizsgálat. Az eredmény jelentőségét növeli, hogy az első magyar–román régészeti együttműködés keretében sikerült elérni – ideálisnak mondható feltételek között.
Az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, Bálint Csanád régész és munkatársa, Sümegi Pál geológus, aki a Szegedi Tudományegyetem földtani és őslénytani tanszékének vezetője is, 2004 szeptemberében végzett szondázó kutatásokat Nagyszentmiklóson (ma: Sînnicolau Mare, Románia). Munkájukat temesvári kollégáik, a Muzeul Banatului (Bánáti Múzeum) régészei segítették: Florin Drasovean neolitkutató, Mircea Mare, a kora középkor és Szentmiklósi Sándor, az őskor szakértője.
Bálint Csanád huszonöt éve kutatja az utóbbi két évszázad talán legrejtélyesebb Kárpát-medencei kincsleletét. XVIII–XIX. századi katonai térképek segítségével nagy pontossággal azonosította a 23 aranytárgy lelőhelyét. Az aranyedények 1799-ben kerültek elő Nagyszentmiklóson, az Aranykincs utca (ma: Strada Comorii) egyik házának 30 x 50 méteres konyhakertjében gödörásáskor, az Aranka (Aranca) patak egyik vízfolyása mentén.
Magyarország első (osztrák) katonai felmérésének 1769 és 1772 között készült térképén az akkor még lakatlan természeti környezet figyelhető meg. Az 1865-ös második felmérés eredményét rögzítő térképen már látható az a ház és környéke is, ahol a kincset megtalálták. Különösen értékes információkat adott a kutatóknak az a Magyar Országos Levéltárban (MOL) őrzött térkép, amelynek eredetijét Anton Quirinpop kamarai mérnök készítette 1796-ban, tehát három évvel a kincs fölfedezése előtt. (A MOL példánya 1801-ből való másolat.) Nagy szerencse, hogy a telekviszonyok lényegében azóta sem változtak.
Ma szinte hihetetlen, hogy egészen 2002-ig nem végeztek helyszíni régészeti vizsgálatot Nagyszentmiklóson, pedig a kincs lelőhelye (utca, házszám) ismert volt. Ennek részben a régészet történetéből következő, részben politikai okai voltak. Bálint Csanád 2002-ben járt először a terepen, az első szondázás 2004 szeptemberében történt. A magyar–román kutatócsoport akkor először geofizikai – paleomágneses – vizsgálatokat végzett a konyhakertben. A cél az volt, hogy megállapítsák: vannak-e olyan beásásra utaló nyomok, amelyekből következtetni lehet rá, hogy ott valamit elrejtettek. Tíz centiméteres mélységenként szondázták meg a talajt. Két-három olyan foltot találtak, amelyikről elképzelhető, hogy az egyik a kincs elrejtésének a helye. Ezek után úgynevezett fúráshálót készítettek, hogy három dimenzióban vizsgálhassák a patakháton lévő helyszínt. Mintha sakktáblát rajzoltak volna föl a talajra, a metszéspontokon fúrtak le, és a fúrón megtapadó földet elemezték. Három réteget tudtak megkülönböztetni. A felszínt borító 40–50 centiméter vastag, feketésbarna megművelt réteg alatt 20–30 centiméteres, sárgás öntéstalajt találtak. Alatta, 80–100 centi mélységben ismét feketésbarna, de a legfelső rétegtől lényegesen eltérő szerkezetű és állagú földet ért a fúró. Ez a réteg sehol nem keveredett a felső talajjal, feltételezték, hogy csak korábbi földfelszín lehetett.
A konyhakertnek az egykori patak felőli részében ebből a rétegből faszéndarabokat hoztak felszínre. Ezeket küldték el a lengyelországi Gliwicébe radiokarbon-vizsgálatra (C 14-es). Az eredmény 95 százalékos pontossággal mutatta meg, hogy ez a talajréteg a Kr. u. 670–830 közötti időből való, 68 százalékos biztonsággal pedig azt, hogy 685 és 775 közé, tehát a késő avar korra datálható. A kincset ezek szerint abban az időben rejthették el, és akkor vagy korábban készítették.
Rácz Lajos szegedi kutató a klímatörténeti adatokból megállapította, hogy a Bánát területén az aranytárgyak előbukkanásának évében rendkívül száraz tavasz és nyár volt. Ezért lehetett némi remény arra, hogy a kincs megtalálásának idején még visszamaradhatott valamilyen edénytöredék a nagyon kemény földrögökben. Sajnos a gondos talajradaros vizsgálat semmi ilyesmit nem mutatott ki.
A városban ma is mindenki tud a világszerte nagy érdeklődést kiváltott leletről. Az Aranykincs utcai ház falán a második világháború végéig emléktábla hívta fel rá a figyelmet – írja Bálint Csanád 2004-ben megjelent hatszázötven oldalas monográfiájában. Feltételezi, hogy az ötvösművészet igen magas fokáról tanúskodó aranytárgyak egy olyan VII–VIII. századi avar fejedelmi vagy a fejedelem körébe tartozó család tulajdonában voltak, amelyik „a Kárpát-medence déli és/vagy keleti felében élt, s folyamatosan állt módjában bizánci kultúrájú ötvösöket foglalkoztatni”.
Hogy ez így van-e, annak bizonyítására további kutatások szükségesek. Egyedül dolgozó kutató erre nem lehet képes. Újabb eredményeket csak a vizsgálatra hivatott, különböző tudományágak képviselőinek összefogásától lehet remélni – amint e monográfia szerzője is megállapítja. Tudatában van azonban annak, hogy a különböző diszciplínák művelői „keveset kommunikálnak egymással”, és ebből „a tudomány számára lemaradás és veszteség származik”.
A 2004-es kutatással összefüggésben érdemes még egy adalékra felhívni a figyelmet. A lakott helyszínre érkező régészek törekszenek arra, hogy jó kapcsolatot teremtsenek az ott élőkkel.
– Itt ez tökéletesen sikerült – emlékezik Sümegi Pál. – A temesvári kollégák kijöttek elém a határra, nehogy valami probléma adódjon a vámnál a műszerek miatt. Nagyszentmiklóson Bálint Csanád kiült a ház elé a kispadra, és magyarul, németül, szerbül társalgott az idős tulajdonosokkal. Mindenki gyorsan fölengedett. Körénk sereglett a környék apraja-nagyja, romák, németek, szerbek, románok, alig akartak elengedni minket.
A mostani eredmények alapján remény van arra, hogy az ígéretesen kezdődött magyar–román régészeti együttműködés folytatódjék.
origo.hu
Bécsben elszabadult az LMBTQ őrület - videó
