Megmentheti-e a Vatikán Európát?

Az EU alapvető jogokkal foglalkozó független szakértői hálózata felvetette, hogy Szlovákia megsérti az unióval szembeni kötelezettségeit, mert egy olyan egyezményt kötött a Vatikánnal, amellyel az abortuszok számát igyekszik csökkenteni. A római katolikus egyházzal kötött szerződés szerint a katolikus kórházakban az orvosok lelkiismereti okokra való hivatkozással megtagadhatják, hogy abortuszt hajtsanak végre. Az Európai Bizottság által az egyes tagországok delegáltjaiból 2002-ben létrehozott független szakértői hálózat elvben elismeri a jogát „bizonyos vallásos szervezeteknek”, hogy ne végezzenek „bizonyos tevékenységet, amely ütközik elveikkel”, azonban hozzáteszik, hogy „fontos, hogy ez a jog ne ütközzön mások jogaival, beleértve a nők jogát, hogy megkülönböztetés nélkül bizonyos orvosi ellátásban részesüljenek”. A Vatikán különben hasonló egyezményeket már kötött
Olaszországgal, Lettországgal és Portugáliával.
Az abortusz elvileg az uniós együttműködés harmadik pillérébe, az igazság- és belügyek körébe esne, amihez az uniónak semmi köze nincs (mert a harmadik pillér tagországok kormányközi megállapodásain alapszik), a független szakértői hálózat működése azonban jól jelképezi, hogy az uniós törvényeket mindenre rá lehet húzni. Ha a tagország történetesen bírósághoz fordul, az Európai Bíróság – a gyakorlat szerint – az uniónak ad igazat, és ezzel Brüsszel hatáskörét olyan területekre is kiterjeszti, amelyek az eredeti megállapodásokban nem szerepeltek.
A szlovák lépésre bizonyára azért került sor, mert a szlovák demográfiai helyzet nagyjából ugyanolyan rossz, mint a magyar, de a demográfiai katasztrófa Európa egészére is jellemző. A jelenlegi tendenciák folytatódása esetén az eredeti európai népesség két generációnként feleződik és csak idő kérdése, hogy gyakorlatilag kihaljon. Az unió kormánya, a bizottság ezt a kérdést csak mint a munkaképes korú és az e feletti népesség arányát kezeli és megoldásként a nagyarányú (évi 2 milliót megközelítő) bevándorlást javasolja (a sorok között, mert sehol sem írják le, de a bevándorlás tényszámaiból és a bizottság nyilatkozataiból kikövetkeztethető). Ebben a bizottságot az sem zavarja, hogy a bevándorlási keretszámok kérdésében nincs hatásköre, az a tagállamokra tartozik. A bizottság anyagaiban az ideális bevándorló a húszas éveiben járó, a számítástechnika, az egészségügy vagy az építőipari szakmákban jó gyakorlattal rendelkező szakember, akinek családja nincs és nem is lesz, a nyugdíjkorhatár elértével pedig önként meghal, hogy ne terhelje a költségvetést. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy munkaerőnek számító bevándorlóra legalább három családtagot számolhatunk, akik (joggal) ugyanúgy számot tartanak az európai szociális ellátásra, mint az őshonos állampolgárok. A jelenlegi legális bevándorlók túlnyomó része családegyesítés formájában érkezik az uniós tagországokba. Ha a bizottság tervei valóra válnak, és az európai bennszülöttek demográfiai helyzete (a teljes termékenységi ráta) nem javul, azzal számolhatunk, hogy e század végére a bevándorló mozlim lakosság az eredeti európai lakossággal szemben túlsúlyba kerül.
Szlovákiának és az említett többi országnak a Vatikánnal kötött megállapodása nyilván azt a célt szolgálja, hogy e tendenciát visszafordítsa. Félő azonban, hogy pusztán a Vatikán kevés lesz ahhoz, hogy a mai európaiakat a kihalástól megmentse.