Mélyponton Peking és Tokió kapcsolata

A mögöttünk hagyott esztendő Kína és Japán 1972-es diplomáciai kapcsolatfelvétele óta nem tapasztalt feszültségeket gerjesztett a két ország között. A kölcsönös előítéleteken túl alighanem a térség politikai és gazdasági befolyásolása a valódi tétje a hónapok óta tartó vitáknak.

Karácsonykor a japán kormány újabb hivatalos tiltakozó jegyzéket küldött a kínai vezetésnek egy Sanghajba akkreditált japán diplomata ügyében. A japán főkonzulátus rejtjelezője még 2004-ben lett öngyilkos, Tokió szerint a diplomata a kínai titkosszolgálat zsarolásának esett áldozatul, Pekingben magától értetődően tagadják a vádat.
A legújabb fejleményen túl Peking és Tokió viszonyában a mindmáig lezáratlan második világháború jelenti a legnagyobb problémát. A kínaiak szerint Tokió nem ismeri el a japán hadsereg bűntetteit, s ennek bizonyítékaként egy, a történteket relativizáló japán történelemtankönyv engedélyezését említik. Peking amiatt is tiltakozik, hogy Koidzumi japán kormányfő minden évben meglátogatja a japán háborús halottak emlékét őrző tokiói Jaszukuni-szentélyt. Tokióban viszont úgy vélik, hogy a sorozatos bocsánatkérésekkel minden tőlük telhetőt megtettek. Ugyanakkor a japán kormány leszögezte, hogy bár szakmai kritériumok alapján engedélyezik a különböző tankönyvek kiadását, a huszonhat különböző középiskolai tankönyv mindegyike szót ejt az 1937-es nankingi mészárlásról. Ez azért fontos, mert egyes japán szervezetek és magánszemélyek azt állítják, hogy a – pekingi becslések szerint – mintegy 300 ezer kínai életet követelő vérengzés valójában meg sem történt.
2005 áprilisában Kína-szerte heves tüntetésekbe torkollottak az indulatok. Senjangban vörös festékkel öntötték le és kövekkel dobálták meg a japán konzulátust, és más városokban is tüntettek. A felek azóta is elbeszélnek egymás mellett, s bár maga Kofi Annan ENSZ-főtitkár is felajánlotta közvetítését, az elmúlt fél esztendő nem hozott lényegi eredményeket, közeledést a két ország között. Kínában a közhangulat a japánok ellen fordult, az utcai tüntetők a keleti szomszédtól származó áruk bojkottját fontolgatták. Tagadhatatlanul a diplomáciai elhidegüléssel függ össze egy meglehetősen pikáns döntés is: a kínai kereskedelmi minisztérium betiltotta a japán éttermekben azt a szokást, hogy meztelen hölgyek hasán szervírozzák a szusit, mondván, az eljárás ellentétes a kínai társadalom erkölcseivel és megalázó az érintett nők számára.
Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy egy friss felmérés szerint Kína megítélése negyed- százados mélyponton van a felkelő nap országában. A Kínával rokonszenvező japánok száma alig 32,5 százalék volt, ez ötszázalékos csökkenést jelent 2004-hez képest. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a Mainicsi Simbun japán lap felmérését sem: a tavaszi incidensek idején négy megkérdezett japán közül három azt mondta, hogy Koidzumi kormányfő nem tett meg minden tőle telhetőt a japán–kínai viszony javítása érdekében.
A válságot tovább mélyítette a Szenkaku- (Tiaojü – Diaoyu) szigetekről régóta húzódó vita is. A lakatlan, de gazdag halászati vízterületet Kína, Japán és Tajvan egyaránt a saját területének tekinti. Valójában ismét többről van szó, mint egyszerű diplomáciai csörtéről: a földgázlelőhelyekben gazdag Kelet-Kínai-tenger gazdasági övezeteinek megállapítása döntő fontosságú a térség vezető hatalmai számára. A válság katonai téren is érezteti hatását. Novemberben japán illetékesek bejelentették, hogy vadászgépeik harminc alkalommal szálltak fel hét hónap alatt, hogy kínai repülőgépeket akadályozzanak meg légterük megsértésében. Bár egyelőre komolyabb légi incidensre nem került sor a két ország között, figyelmeztető jel, hogy – legalábbis Tokió szerint – a kínai felderítő gépek a kelet-kínai-tengeri földgázlelőhelyek fölött repültek el. Nem véletlen, hogy Aszo Taro japán külügyminiszter néhány nappal ezelőtt megállapította, hogy a kínai fegyverkezés hazáját fenyegeti.
Bonyolítja a helyzetet, hogy Japán az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó helyére pályázik. Erről Kína hallani sem akar. Túl a második világháború óta megváltozott nemzetközi viszonyokon, Tokió BT-tagságra törekvése már csak azért is logikus, mert Japán fedezi a világszervezet költségvetésének húsz százalékát. Az ENSZ BT reformjáról azonban nem állapodtak meg a szeptemberi közgyűlésen, és Tokióban azt fontolgatták, hogy kivonulnak a négyek – Japán, Németország, Brazília és India – állandó tagságért kardoskodó csoportjából. Miután az Egyesült Államok és Kína ellenállt, a szervezet egyelőre elhalasztotta a bővítést, és a jelek szerint a kínai–japán viszonyban sem várható javulás.