Meseínség

Nem véletlenül vették pártfogásukba a huszonöt éves közgazdász lányt a mai magyar meseirodalom legnagyobbjai. Béres Melinda érti a csíziót, kicsinek, nagynak le tudja kötni a figyelmét, ha egyszer mesélni kezd. A kérdés csak az, hogy gyermekbarátnak nem mondható világunkban hogyan jut el a közgazdaság-tudomány szakembere a meseírásig.
– Az ember nem maga dönti el, hogy írjon-e vagy sem, hogy mesét írjon vagy mást. Választásaink valahol fölöttünk születnek. Persze régóta belső késztetést éreztem, hogy a világról alkotott képemet – írásban – mások számára is megfogalmazzam. Hogy miért éppen mesét kezdtem írni? Talán mert gyakran meséltem a nálam tizennégy évvel fiatalabb öcsémnek, Mersének. A legjobb műfajt választottam: a mese nem köti meg az ember képzeletét, mindent ki lehet fejezni általa, ugyanakkor messze röpít a valóságtól. Közgazdászként a világ számos elszomorító jelenségével találkozom a nap szinte minden órájában, és ilyenkor mindig arra gondolok, milyen jó, hogy mesét mondhatok – a mesétől megszépül az életünk.
– Azt szokták mondani, abból lesz jó mesemondó, aki maga is sok fabulát olvasott, hallgatott.
– Nekem is sokat meséltek a szüleim, csakugyan. Népmeséket, magyar írók történeteit, a Micimackót, Erich Kästner könyveit… Azt is nagyon szerettem, ha az édesapám diafilmeket vetített, A kiskakas gyémánt félkrajcárját, a Hófehérkét, a Csipkerózsikát… Ilyenkor nem is csak a mese volt a fontos, hanem hogy arra az időre, amíg a vetítés tartott, együtt lehettünk.
– A legelső és a harmadik Béres Melinda-mesekönyv modern történet, mondhatni kalandregény. Két-két jó barát vándorlása a – mesés elemek ellenére is pontosan felismerhető – mai Magyarországon. A középső könyv azonban mintha nem is XXI. századi kisgyermekeknek, hanem a nagyszülők nemzedékének íródott volna. Úgy gondolja, hogy az idős embereket sem szabad mesekönyv nélkül hagyni? Vagy arra számít, hogy a régi korok mesevilága elbűvöli a modern gyerekeket is?
– A történet jóval egyszerűbb: a véletlen összehozott a Fiesta Kiadóval, ahol éppen egy régi mackós mesekönyv újrakiadását tervezgették. Kerestek valakit, aki új szöveget ír a régi illusztrációkhoz. Amikor megmutatták a képeket, azonnal beléjük szerettem. Hát még amikor közölték velem, hogy a képek sorrendjét is az találhatja ki, aki a szöveget írja…
– A mai mesemondót, akinek a mozgóképes (rém)történetekkel kell versenyre kelnie, két veszély fenyegetheti: hallgatósága érdektelennek vagy hajmeresztőnek tartja a szóbeli mesevilágot. Mielőtt nyomdába küldi, nem szokta „kipróbálni”, vajon nem túl ijesztő vagy nem végtelenül unalmas a története?
– Nem szeretem munkáimat kiadni a kezemből, amíg teljesen el nem készültem velük. Akkor viszont először a családomat kérem meg, ki-ki mondja el, mit tart róluk. Amikor pedig könyv alakban is megjelennek a történeteim, és az a korosztály is találkozik velük, amelyiknek szánom őket, a gyermekek, író-olvasó találkozókon gyűjtöm össze az észrevételeiket. Igen-igen tanulságos, hogy kis olvasóim kit miért szeretnek, kit miért nem.
– Úgyszólván minden van abban a világban, amelyet könyveiben megjelenít, ami a mindennapokban körülveszi a felnövekvőket: autó, vitorlás, cirkusz, jó ember, rossz ember… Csak egyvalami nincsen: televízió. Miért „száműzte” életünk e szinte nélkülözhetetlen kellékét a történeteiből? Mert az olvasás, a mesélés ellenségének tekinti? Vagy mert szeretné megvédeni tőle a kisgyermekeket?
– Ezen még nem is gondolkoztam… Valószínűleg azért nincsen a történeteimben televízió, mert az én életemben nem tölt be fontos szerepet. Ritkán ülök le a képernyő elé, inkább olvasok. Mérges vagyok, ha azt látom, a felnőttek a televízió elé ültetik a gyereket, hogy ne legyen láb alatt, aki aztán válogatás nélkül fogyasztja a különböző történeteket. A televíziótól mindent készen kapunk, mesehallgatás közben viszont ki-ki maga képzelheti el, hogy milyen lehet az a világ, amelyről a történet szól. És – ez sem mellékes – a mese olvasója s hallgatója között olyan bensőséges kapcsolat alakul ki, amilyenre minden kisgyermeknek szüksége lehet.
– Első mesekönyvét édesapjának ajánlotta, a harmadikat a családjának. Az elsőhöz édesanyja írta az előszót, a háromból kettőhöz az öccse, Merse készítette az illusztrációt. (Szerintem Réber László is elégedett lenne vele.) Mit jelent az egészségjavító készítményei révén immár világhírű Béres család ifjú tagjának lenni? Biztonságot? Védelmet? Kihívást? Bizonyítási késztetést?
– Számomra nem az a fontos, hogy egy híres család tagja vagyok, hanem hogy olyan közösségben nőttem fel, amelyben mindent megkaptam, ami egy gyermeknek érzelmi szempontból meghatározó. Minálunk soha nem az anyagiak voltak a középpontban, én azt tanultam odahaza, hogy – noha jó, ha az embernek van miből élnie – a pénznél sokkal fontosabb dolgok is vannak a világban. Például maga a családi kötelék. Hogy bármi történjék is velünk, körülöttünk, mindig van hova hazamennünk. Persze ugyanakkor felelősséggel is jár egy híres család tagjának lenni, s a kötelezettségek olykor nyomasztják az embert. Számomra például nagyon lényeges, hogy segítsem a szüleimet a családi vállalkozásban, ezért lettem közgazdász. Ugyanakkor írni is nagyon szeretek, de nem mindig jut idő mindenre, s ez feszültséget kelt bennem. És az is nagyon zavar, amikor azt kérdik tőlem, ha nem a Béres család állna mögöttem, vajon akkor is ki tudtam volna adni a könyveimet. Pedig természetes, hogy ez a kérdés is felmerül.
– Talán nem is kifelé, hanem befelé lehet nehéz megfogalmazni a választ.
– Úgy érzem, valóban van bennem elhivatottság az írás iránt. A gyerekek pedig, akik kézbe veszik a könyveimet, szeretik a történeteimet, és ez azt a reményt élteti bennem, hogy talán csakugyan jó, amit csinálok. Persze, ismerve a mai magyar könyvpiacot, az is eszembe jut, vajon ki tudtam volna adni az írásaimat, ha nem Béres Melindának hívnak. Azt remélem, igen, csak valószínűleg többet kellett volna várni. Sokat viaskodtam magammal, amikor arra gondoltam, talán nálam sokkal tehetségesebb írók kéziratai porosodnak a kiadók polcain, én meg, lám, milyen szerencsés vagyok. De az is eszembe jutott, hogy az embernek élnie kell a képességeivel, törődnie a talentumával, és ki kell használnia a lehetőségeit, ha vannak. A bizonyítás ezután következik, megmutatni országnak-világnak, hogy méltó vagyok a szerencsémre.
– A mai magyar szépirodalom legkiválóbb, legnépszerűbb szerzői – Csukás István és Lázár Ervin – ajánlották az olvasók figyelmébe Béres Melinda könyveit. Ismeri őket személyesen?
– Csukás Istvánnal már a Széllelbélelt mesék kapcsán megismerkedtem, Lázár Ervint a Semminden kéziratával kerestem fel először. Mind a ketten sokat jelentenek nekem, hiszen meséiken keresztül kiskorom óta személyes ismerőseim. Igen jó érzés volt, hogy olyan kedvesen fogadtak, szívesen elolvasták a kéziratomat és biztattak. Még mindig elpirulok, ha arra gondolok, hogy ifjú írónőnek neveznek, és úgy kezelnek, mint egy fiatal kollégát. A meseírás szakmai fortélyairól – érdekes módon – nem beszéltünk sokat. Amikor legelőször találkoztunk, Csukás István azt mondta, nem akarja a stílusomat javítgatni, majd megtalálom én a magam hangját. Az pedig nem megy másként, sokat kell az embernek olvasnia és írnia. A meseírásnak egyébként is szerintem csak egyetlen szakmai fortélya van: szeretni kell a gyerekeket. Képesnek kell lenni arra, hogy az ő szemükkel lássuk a világot. A meseíró a legszerencsésebb ember a világon, mert mindig megőrzi magában a kisgyermeket.
– Tudja-e, hogy sok olyan gyermek él a mai világban, a Kárpát-medence kis falvaiban, az erdélyi havasok között, de Budapesten is, akinek nincsen mesekönyve? Vajon hogyan lehetne helyrehozni az életnek ezt a súlyos fogyatékosságát?
– A meseíró egymaga aligha tudja jóvátenni a társadalmaknak ezt a mulasztását, nincs a világon annyi könyv, amennyit a meseínségtől szenvedő kisgyermekek közt szét kellene osztani. A könyvtárakat kellene feltölteni jó gyermekkönyvekkel, nekik én is szívesen adnék a köteteimből, ott sokan hozzá tudnának férni. A könyvtáraknak óriási szerepük lehetne a hátrányos helyzetű gyermekek életében. Nemcsak olvasnivalóval szolgálhatnának nekik, hanem az olvasmányélményeikhez kapcsolható egyéb művelődési programokkal is. Ha könyvtárak hívnak, akármilyen sűrű is az életem, hozzájuk mindig elmegyek.