(mi a balsors…)

Én nem tudom, volt-e olyan korszak Magyarország történetében, amikor felhőtlen elégedettség és egyetértés uralta az emberek szívét. Természetesen voltak nagy és magasztos pillanatok, de fényük hamarosan kihunyt, a szabadság és a jólét, amely az egyenlőséget és testvériséget, legalábbis ábránd formájában, közelebb hozza, nemzetünket sohasem boldogította igazán. A XX. század során Európa és a világ számos népe élt a mienknél biztonságosabb és derűsebb körülmények között. Ez természetesen az egyéni sorsokat és életérzésüket is befolyásolta. Elég egy pillantást vetni különböző statisztikákra, és láthatjuk: itt rövidebb a lét, mélyebb a bánat, teljesebb a közöny, több a düh, mint a nyugati demokráciákban.
Könnyebb meglelni ennek az okait, mint változtatni rajtuk. A lényeg az, hogy ritkán sikerült megelőznünk a bajt, a gyógyításra pedig nem volt erőnk. Mindez persze nem magyarázható azzal, hogy gonoszak vagy ostobák voltak az ország vezetői, bár, ha viszszatekintünk, politikusaink között felettébb számosan található gonosz és ostoba. Tény az is, hogy a döntő pillanatokban a nemzet gyakran meghasonlott, szinte szembefordult önmagával, mondhatni polgárháborús állapotba került, amelyben természetesen szerepet játszottak külső erők is. Ez az ország szinte sohasem tudta eredményesen képviselni saját érdekeit, a jó ritkán kerekedett felül egyértelműen, a tisztes szándékot az ellentétek megbénították, a megfelelő szót elnémították. Ebből a szempontból első rendűen tragikusnak és nemzetellenesnek tekinthető Szálasi fellépése és hatalomra kerülése, az ugyan rövid ideig tartó, de iszonyatos bűnökkel terhelt és a nemzetnek felmérhetetlen károkat okozó nyilasuralom. Ez az őrült és ostoba rémség sorsunkra, kultúránkra, tudatunkra máig hat, és öntudatunkra visszahat. Messzebbre tekintve, az úgynevezett proletárdiktatúra, majd a fehérterror rémségei tűnnek szemünkbe, megvalósult bennük a szélsőségek gyilkos uralma. Mentegethetnénk magunkat azzal, hogy az „ordas eszmék” nem itt fogantak. Sajnos hozzá kell tennünk, hogy itt talajra leltek. XX. századunk szenvedő és szerencsétlen voltát Trianon alapozta meg, ez megint külső hatalmak döntése volt, de a hitelesítő pecsétet 2004 decemberében mi ütöttük rá. Beteges voltunkat elmélyítette a négy évtizedig tartó kommunista-szocialista uralom, amelynek egyszerre voltunk tárgyai és alanyai mi magunk is. Soha senki sem mondhatja meg, hány magyar élte le életét tele ellenérzéssel, s hány volt olyan, aki ellenérzés helyett az örvendező haszonélvezést választotta. Na jó. Elég későn vált egyértelművé, hogy az a rendszer bűnös és káros volt, s bukásra ítélt. Némelyek ezt még ma sem hiszik el.
1990 a gyökeres változás pillanata lehetett volna. A kommunista-szocialista önhittség egy időre odalett, az „élcsapat” nimbusza szertefoszlani látszott. Nem kellett volna egyéb (hiszen ezúttal külső erők nem befolyásolták Magyarországot drasztikusan), mint az, hogy az ország népének döntő többsége huzamosan változást akarjon. Nem leszámolást, nem hideg polgárháborút, hanem teljes politikai, ideológiai és erkölcsi változást. A változást igénylő többségben benne van az egyetértés, nem kevésbé a szabadság és jólét igénye is. Megint csak rövid ideig tartott a fényes pillanat. A közakarat, amely a változásra irányult, szétesett. Újra színre léptek a „régi undokok”, s mára eljutottunk odáig, hogy az „új undokok” önhitten, büszkén, agresszíven, szemtelenül és hazugul hirdessék, egyszer már érvénytelenített „igazságukat”. Nem. Nem az országgal szemben, hanem az ország egyik felével egyetértésben. Hogyan érhetne így véget a megosztottság és a hideg polgárháború? Minden kezdődik elölről megint?
Hogy a mostani helyzet a „balsors”-sal magyarázható-e, én nem tudom…