MI A MAGYAR?

Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:
– Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.
– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.
– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey.
– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.
– Hóhér!
– Német!
– Sintér!
– Hazaáruló!
A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.
– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket – mondotta nyugtalanul –, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.
– Nem érted te ezt, öcsém – felelt Cecey a székre zöttyenve –, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?
– Ha csak az én ellenségem volna – felelt a pap is megcsöndesült hangon –, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.
– De biz’ inkább a német, mintsem hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.
Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:
– Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.
– Eladta az már, öcsém, régen!
– Nem hiszem – felelte Dobó –, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.
Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém… – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?
– Harmincegy – felelte Dobó –, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.
– Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?
– Nem értem rá – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.
– Hát így jó. Így él a magyar a világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:
– Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
– Nem tudok – felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.
– No, nem is leszel akkor jó hadvezér – mondotta Cecey.
– Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.
– Eszerint mégis tudsz.
– Nem, csak éppen ismerem a játékot.
– Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.
– Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?
– Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad öszszeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
– Együtt is fogunk meghalni – fejezte be a pap bólogatva.
S a két öreg barátságosan nézett egymásra, és összekoccintotta a poharát.
(Részlet Gárdonyi Géza Egri csillagok című művéből)