MI A MAGYAR?

Nagy regényírónk végre meglátogatta Szegedet. A tegnap déli vonattal jött, s mindjárt délután megnézte csolnakon a vasúti töltési munkálatokat.
Mikor a csolnak végigsuhant a rókusvárosi romok és düledékek közt, Jókai arcán a meghatottság látszott.
Ilyen nagy pusztulásról fogalmam sem volt. […]
Estefelé megnézte a többi látnivalókat, a töltéseket, a szivattyúzást. Leginkább a vasúthoz vezető töltésen levő barakkok érdekelték:
Ezek itt nagyon rossz helyre vannak építve, mondá Tisza Lajos.
Nem is érdemli meg az ilyen tákolmány, hogy jobb kilátás legyen belőle, ha úgysincs belőle semmilyen kilátás (ti. a barakkházaknak nincsenek ablakaik).
Nagyjában a következőket jegyezte meg állapotainkra vonatkozólag Tiszának. Szeged ma sokkal kevesebb a semminél. Mert ha csak semmi volna, legalább nyomban lehetne építkezni.
Majd ismét így szólt a királyi biztosnak:
Ne sokat törődj a házakkal, hadd legyenek a házak alacsonyak, szerények és kevésbé díszesek, csak a töltések legyenek magasak és erősek. […]
Ma korán reggel a királyi biztos és tanácsosainak kíséretében az Öthalomra rándult ki a nagy író, de nem találta a helyet érdekesnek, talán azért, mint mondá, mert ott egy tudós (Varázséji) mutogatta a tájékot.
Ebédre Tisza Lajos hívta meg: de nem fogadta el meghívását.
Szívesebben ebédelek a fiúkkal, mondá, mert fél háromkor úgyis indulnom kell.
Ebéd alatt, mely három egyszerű ételből, gyümölcsből s italnak az általa oly szépen megírt Chateau Palugyaiból és Gieshübli vízből állott, derültebb kedélyhangulatba jött, mert Jókait kevés beszédű, komoly embernek lehet mondani, ki amily bőkezű szellemével, amikor ír, éppen olyan zsugori azzal, ha beszél.
Különösen a halpaprikás bájolta el; mégiscsak megérdemli ez a Szeged, hogy nagyváros legyen, ha így lehet itt enni hétköznap.
Ebéd után véletlenül megindult orromból a vér.
Ugyan mennyibe kerülhet ebből a vérből, öcsém, egy liter? – kérdé tréfásan.
Két óra után kikísértük az indóházba, hol már az öreg Keméndy bácsi várta a poggyászával.
Milyen szép dolog mameluknak lenni, mondom Jókainak, rendőr kíséri mindenütt, mint a cárokat.
[…] Körben álltunk az indóház udvarán, hol lassanként egész udvar képződött Jókai körül. A közönség özönlött, hacsak távolról is látni Európa egyik legnagyobb és legszeretettebb emberének arcvonásait.
Hogy a kíváncsi szemektől és a tolakodóktól megkímélve legyen, figyelmeztettem, hogy a vonat még soká nem indul, jó lenne talán, ha benn az ebédlőben leülnénk, legalább nem fárad ki az álldogálásban.
Jókai mosolyogva veté ellen:
Még majd azt hinné a közönség, ha bemennék, hogy én önökkel rossz lábon állok.
A vonat elindulta előtt, miután megváltotta első osztályú jegyét (dacára, hogy ingyenjeggyel is utazhatna), Keméndy bácsit megkérte, hogy vegyen neki az útra egy-két újságot.
Meg is hozta az öregúr a Lloydot és az Egyetértést. A Pester Lloydot átvette tőle Jókai, hanem az Egyetértéshez hozzá nem nyúlt.
Azt neked testálom, mondá; ilyenért nem adok pénzt. Mert hát engem eleget szidnak ingyen is.
(Részletek Mikszáth Kálmán Jókai Szegeden című cikkéből. Szegedi Napló, 1879)