(mi az erőszak…)

Én nem tudom, szokta mondogatni Tárnoki néni, hogy miért olyan erőszakosak az emberek. Engem szegény apám, Isten nyugosztalja, felképelt egyszer-kétszer, de csakis olyankor, amikor hazudtam. Kemény, bütykös keze volt, de erőszakot a világért sem tett volna senki emberfián, szegény anyámat is csak akkor verte meg, ha többet ivott a kelleténél, és nem volt vacsora. Ilyenkor égett a gyomra szegénykémnek, attól lett ingerült, másnap azonban mindig bocsánatot kért, és gyermeket nemzett anyámnak, így lettünk aztán mi népes nagycsalád: a kisdedkorban elhunytakat nem számítva kilencen.
– Máig úgy érzem – fordult hétéves dédunokájához –, hogy a jó szívvel adott atyai pofonok használtak nekem. Szabad gondolkozó vagyok ugyan, és példaképem a galambszelídségű Kuncze, mégis azt vallom, a szülők és dédszülők szerető fenyítése hasznára válik az utódoknak, látod, én úgy éltem meg becsületben kilencven esztendőt, hogy sohasem hagyta el hazugság a számat.
– Sosem? – nézett rá kételkedve a dédunoka. – Akkor miért mondod azt, hogy megéltél kilencven évet?
– Miért ne mondanám? – kérdezett vissza Tárnoki néni.
– Mert én láttam a személyi igazolványodat, és abban az állt, hogy 1917. november 7-én születtél.
Tárnoki néni belenézett az igazolványába, és azt mondta:
– Tényleg. És ebből mi következik?
– Hogy két évet hozzáhazudsz a korodhoz.
– Ez lehetetlen – mondta Tárnoki néni. – Honnan a fenéből tudtad kiszámolni?
– A mobilomon van egy számítástechnikai program – felelte méltósággal a gyerek.
Tárnoki néni bólintott, mivel a családban épp ez a fiú volt az ügyeletes számítógépes zseni. Dédnagyanyját is ő vezette be az internet és a mobiltelefónia titokzatos világába.
– A magyarázat egyszerű – mondta Tárnoki néni. – Merő hiúságból mondom magamat kilencvenesztendősnek. A mai világban egyébként snassz a nagy októberi szocialista forradalom napján születni. Gyere ide az esedékes pofonodért!
– Miért kapom? – kérdezte a gyermek.
– Mert a holmimban turkáltál.
A dédunoka nyugtázta a pofont, de közben megjegyezte:
– Ez nem számít családon belüli erőszaknak?
– Erő?! – mosolygott Tárnoki néni hibátlan műfogsorával. – Szó lehet egyáltalán erőről egy kilencvenéves matrónánál? Ha majd elolvasol néhány amerikai thrillert, rájössz, mi az erőszak. Az apák úgy molesztálják a lányaikat, mint a pinty. A feleség pedig jól jár egy be nem fejezett fojtogatással. Szoktad nézni a TV2-n Walkert, a texasi kopót, a kedvencemet?
– Szoktam.
– Az egy jó film. Veréssel kezdődik, és veréssel fejeződik be. Walker ilyen elvetemült férjből és apából a pejslit is kiverné. Mondom, én szabadelvű vagyok, de az ilyen veréssel szívből egyetértek. Szerencsére te nem egyházi iskolába jársz.
– Miért? – kérdezte a gyermek.
– Mert akkor a hívő pedagógusok rajtad is erőszakot tettek volna. Elzavarnak tüntetni a hidegben. Minden újság megírta, hogy vacogtak a kisdedek. Ebből is világos, fel kell lépnünk a családon belüli erőszak ellen, és harcolnunk kell a gyermekek jogaiért.
– Helyes – mondta a dédunoka.
– Nem neked, nekünk – pirított rá Tárnoki néni. – Te jobban teszed, ha meghúzod magadat.
Abban a pillanatban a gangról sikoltozás hallatszott. A százhúsz kilós, ötvenesztendős Terebesiné jajveszékelt.
– Megerőszakolt a férjem, ez a vadállat.
– Tényleg vadállat lehet – állapította meg rezignáltan Tárnoki néni, miután a konyhaablakon át szemügyre vette Terebesi néni idomait. Aztán befogta dédunokája fülét.
– Te ne hallgatózz! Az ilyen tizenkét éven alul nem ajánlott.
– Hogy kilencven éven felül ajánlott-e – felelte a gyermek –, én nem tudom…