(mit hoz az új év…)

Én nem tudom, hogy most, amikor az Én nem tudom… tizenhatodik életévébe lép, érdemes-e valamiféle számvetést készítenem. Mindenesetre emlékeztetem magamat és az olvasót arra a József Attila-versre, amelynek e sorozat a címét köszönheti.
Én nem tudom, mi fenyeget / az estek csipkés árnyain; / mint romló halról a legyek, / szétszállnak tőle álmaim. // Én nem tudom, mily dajka hang / cseng a szívemben csendesen: / nyugodj, hiszen csak este van / s mitől is félnél kedvesem.
Őszintén szólva 1991 őszén, amikor kiválasztottam ezeket a sorokat, meg sem fordult a fejemben, hogy tizenöt évvel később nem leszek nyugodt. S különösen arra nem gondoltam, hogy nem hagy el végképp a félelem. Ha minden jól megy, és Isten engedi, akkor két év múlva az Én nem tudom…, tizennyolc esztendős lévén, átlépi a nagykorúság küszöbét; választhat és választható lesz. Arról van némi elképzelésem, sőt jelzésem is, hogy kik választják, az pedig egyértelmű, hogy én mint szerző, aki közösséget vállalok írásaimmal, mit választottam és mit választok. Nem véletlen, hogy a „ki” helyett, a „mi” szót használom; vonzalmam ugyanis nem személyekre irányul, hanem arra, amit képviselnek. E képviselet miatt nézem el a jelenlegi polgári ellenzék vezetőinek kisebb-nagyobb hibáit, bár egykor, amikor az Én nem tudom…-okat írni kezdtem, teljes önzetlenséget és tisztaságot vártam el tőlük.
Ennek ellentételezéseként hadd mondjam el, hogy Gyurcsány-fóbiámat (amit sajnos nem tagadhatok) nem a személye iránt táplált ellenszenv hozta létre bennem, hanem az, amit képvisel. Ez az egyre erőszakosabb és gátlástalanabb képviselet az, ami táplálja nyugtalanságomat és félelmemet, s időnként elvonja figyelmemet arról a dajkahangról, amely azért békíti álmainkat. Nem hittem volna persze, hogy a Gyurcsány által oly dacosan és bátran hirdetett szellemiség és életérzés kényszer nélkül ily huzamosan itt marad közöttünk. Őszintén szólva az aggaszt leginkább, hogy a jelenlegi hatalom hátterét és alapjait hazugnak találom, s van egy olyan érzésem, hogy Magyarország miniszterelnöke hazugságban vagy megtévesztésben él. Önmegtévesztésre gondolok, arra, hogy talán maga is igaznak hiszi, amit mond, azt is, amiként cselekszik. Beleéli magát egy szerepbe, amelynek nincsen semmiféle alapja és logikája. Fogalmam sincs, mire gondol a hatalmon kívül, amikor Magyarországon baloldali büszkeségről beszél. Nem tudnám megnevezni azokat, akik ezt a büszkeséget megalapozták volna. Átéltem a baloldal totális uralmát: kivagyiságra, megalkuvásra, önzésre, kisajátításra, önkényre emlékszem, ami nem dicsekedni, hanem szégyellni való.
Amikor elkezdtem írni ezt a sorozatot, azt hittem, hogy az idő során érzékelhetővé, sőt világossá válik az a tartalmi és erkölcsi különbség, amely a Magyarországot megosztó eszmények között kétségkívül jelen van. Azt hittem, a jóindulatúnak feltüntetett sunyi hazugság megkülönböztethető lesz a jó szándéktól. Nem gondoltam, hogy kényszerű látszatkiegyenlítődés következik be a hatalomért folytatott harc során, s így egymástól lehet ellopni jelszavakat, ígéreteket, olyannyira, hogy sokaknak nem tűnik szembe az alapvető nézetkülönbség. Az a gondolat látszik eltűnni az életünkből, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”. A valóság egyértelmű: cirkusz és kenyér. Ebben, ebben a szükségben még kiegyezni is lehet, hiszen a miatyánkban is benne van a mindennapi kenyerünk.
Amit én választanék – bár nem akarok éhen halni –, az valami más. Az éppen azt a különbséget testesíti meg, ami a polgári és a szocialista felfogás között létezik. Ezt (is) kellene a választási küzdelem során nyilvánvalóvá tenni.
Hogy ez ellentmond-e a békítő dajkahangnak, én nem tudom…