Az ókori Spártában a csecsemőt édesapja „karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét” (Plutharkosz: Párhuzamos életrajzok). A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, amelyek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték. Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. A fiúk húszéves korukban lettek – kitűnően képzett katonaként – a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek.
Birodalmuk fénykorában a törökök a megszállt területekről – így például a Magyar Királyság általuk elfoglalt részeiről is – raboltak gyerekeket, akiket sajátos „átnevelési” módszereikkel a szultán hűséges és gyakran kegyetlen katonáivá neveltek, mi janicsárokként ismerjük őket.
A Mária Terézia idejében született rendelkezések alapján a cigány gyermekeket szomszédos helységekben kellett nem cigány családoknál elhelyezni, abból kiindulva, hogy a gyerek „szocializációja” nem biztosított az otthoni „ingerszegény” környezetben. II. József némileg módosította a gyermek tartására vonatkozó kötelességeket: „Mivel félni lehet, [hogy] a szülők megszabadulva gyermekeik gondjától, henyén élnek és vérüktől űzve elfajzott gyermekeiket szaporítanák, (…) a gyermekek napi tartásdíját a házi pénztárból kell fizetni, ezen tartásdíj felét vagy harmadát fizettessék meg a szülőkkel, amennyiben azt ezek módja megengedi” – szól a rendelet. A spártai és a felvilágosult abszolutista módszert a kommunista diktatúrák is szívesen alkalmazták. Különösen a nemesi vagy polgári származású gyerekek „mindenoldalú” fejlődését féltették attól, amit otthon láthattak, így az ilyen gyermekeket szívesen vették az állam gondozásába. Igaz, néhányan fenti származásúak közül meg egyenesen ott bújtatták csemetéiket, nehogy bajuk essen az „emberarcú” szocializmus kezdő évtizedeiben, amikor még nem a gazdaság dübörgött, csupán az ÁVH-legények csizmatalpai.
A vázlatos történeti áttekintés után lássuk végre, hogyan foglalta össze Gyurcsány Ferenc miniszterelnök pedagógiai gondolatait a Demos Magyarország és a Policy Network közös konferenciáján: „Magyarországon van olyan több mint félmillió aktív korú ember, akiket nem lehet visszavezetni a munkaerőpiacra. Itt vagy mondjuk a felvilágosultnak tűnő, nagyon modern szövegeket, vagy pedig tudomásul vesszük, hogy itt minden bizonnyal a köz közvetlen foglalkoztatóként, közmunkával, szociális munkával és nagyon-nagyon sok fajta eszközzel végül be fog lépni abba a szerepbe, hogy neki kell ezen emberekről tartósan gondoskodni, mert ezek az emberek nagyon-nagyon keveset tudnak hozzátenni a maguk boldogulásához. A mély szegénységnek a pár százezres, mondjuk 700 ezres tömegéről beszélek ebben az ügyben. Itt a felnőttekkel lényegében nem lehet mást tenni, mint venni egy hatalmas nagy levegőt és tudomásul venni, hogy ez a rendszerváltás legsúlyosabb és legellentmondásosabb, bizonyos értelemben a legocsmányabb szociális következménye. Itt nincsen harmadik utas politika. Mi van itt? Itt egyetlenegy dolog van: megszakítani a generációs láncot, és azt mondani, definiálni azokat az egyre inkább világos szegénytelepeket, bezáródó falvakat, ezeket kinyitni, közlekedést vinni, bentlakásos intézményt csinálni már óvodától, késő délutánig tartó napköziket tenni, ruhát adni a gyereknek, hogy a bölcsődében újra van ruha, és megpróbálni itt kisgyerekkortól újra visszavezetni a rendszeres felelősségvállalás, tanulás és munka világába.”
Ezeket mondta a miniszterelnök. Na jó, mindez egy kicsit zavaros, csapongó és üres, de ha a híg levest leszűrjük, akkor is marad valami a szűrő alján. Mit mond tehát Gyurcsány? Egy: a szerinte 700 ezernyi „mélyszegény” honfitársunkról le kell mondania a társadalomnak, nincs velük mit kezdeni. Valami kicsit lökni kell persze nekik, éppen csak, hogy elvegetáljanak, de egyébként vegyük úgy, hogy ők nincsenek, felejtsük el, tegyük őket zárójelbe. Kettő: a gyerekeik viszont még megmenthetők, de csak úgy, ha kiszakítjuk őket a családi környezetből, amely – a miniszterelnök szerint – nem képes arra, hogy normális társadalmi életre nevelje őket, a szülők helyett ezt a szerepet az államnak kell átvállalnia.
Ez tehát Gyurcsány Ferenc szegényekkel kapcsolatos pedagógiai koncepciója. Tekintsünk most el attól, hogy a fellelhető szakirodalom szerint milyen veszélyekkel jár a gyerekekre nézve a családból való kiszakítás, milyen örökéletű sérüléseket, defektusokat okoz, meg attól is, hogy egyébként az érvényben levő gyermekvédelmi törvény szerint a család rossz anyagi helyzete miatt senkitől el nem vehető a gyereke (igaz, ezt gyakran nem tartják be az illetékes hivatalok). Attól se fájjon a fejünk, hogy ha belegondolunk, a gyurcsányi elképzelés egész egyszerűen embertelen és gonosz. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé. Kikről beszél a kormányfő? Kiktől akarja elvenni a gyermeket? Ennek a hétszázezer embernek a nagy része – a nem hivatalos statisztikák szerint – cigány. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei ők, az alacsony képzettség, a rendkívül gyenge érdekérvényesítő képesség és ezer más ok miatt. A cigányság körében 60-70 százalékos a munkanélküliség, ők alkotják e „roncstársadalom” egyik meghatározó rétegét. Mi lenne, ha behelyettesítenénk: vegyük el a cigányoktól a gyerekeiket, „csináljunk” nekik bentlakásos intézményeket már óvodáskortól, mosdassuk meg őket, adjunk rájuk ruhát, a szájukba falatot, s vezessük vissza őket a tanulás és a munka világába. Hogyan hangzik ez? Pont, mint a kétszáz évvel ezelőtti Mária Terézia-i rendeletek. Ma viszont ezt nem felvilágosult abszolutizmusnak nevezzük, hanem rasszizmusnak, újnácizmusnak stb. Ilyenért – ha ez a jobboldali kormány idején vetődne fel – tán még a NATO is hazánkra repülne, de hogy nagyszerű értelmiségiek feljelentő leveleket irkálnának különböző helyekre, az szinte bizonyos. Gyurcsány szava: színtiszta „kódolt” beszéd, hogy a másik oldal terminus technikusát használjam. Csupa előítélet és lenézés.
(Hol vannak ilyenkor – ahogy ezt e lap hasábjain már Bayer Zsolt is kérdezte ez ügy kapcsán – a roma jogvédők, a romák nagy liberális barátai, vagy az esélyegyenlőségi miniszter? Hallgatnak – s csak remélni tudom, hogy szégyenükben…)
Persze nem csupán cigányok tartoznak e több százezres tömegbe. Lehet, ha később születik, maga Gyurcsány is ebbe csöppen bele, hisz most szinte kérkedik egykori „mélyszegénységükkel” (szimbólum: a csak egyik oldalán a tojásba mártott bundás kenyér). „Anyám, Katus” vajon mit szólna, ha egyszer csak elvennék tőle nagyszerű gyermekét, hogy megetessék, megmosdassák, ruhát adjanak rá, s visszavezessék a munka világába?
Ámbár ez utóbbi talán nem ártana.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
