Multiplexek alkonya

Hétfőn bezárt az egyik multiplex mozi Budapesten: a Cinema City Új Udvar termeiben vasárnap este fél kilenckor kezdődött az utolsó két előadás. A filmes szakemberek már régóta mondogatják, hogy túl sok a terem, és valakinek törvényszerűen meg kell buknia, de a pillanat most jött el. Azt még nem tudni, hogy mindez egy korszak végének kezdetét jelenti-e, vagy csak a természetes piaci mozgás része. A multiplexek a kis, egy-két termes mozik gyilkosaként vonultak be az országba a kilencvenes évek közepén, gyökeresen átrendezve az amúgy is helyét kereső filmvilágot. Németországban és Franciaországban például jóval előbb járnak: ott a monstrumok halála néhány kis (réteg)mozi feltámadását hozta magával. Azt egyelőre nem tudni, nálunk mi lesz. A számok azt mutatják, hogy tavaly tizenöt százalékkal kevesebben ültünk a vásznak elé, mint tavalyelőtt. Igaz, nem voltak úgynevezett kasszarobbantó filmek, pontosabban az annak szánt alkotások nem hozták a kívánt eredményeket.
Magyarországon az iparág (beleértve a kábeltévéket, a videojátékokat, valamint a DVD-k és az egyre jelentéktelenebb VHS-kazetták forgalmazását) kilencvenmilliárd forintos forgalmú üzlet, amelyből a mozinak és videónak huszonötmilliárd jut. Eközben a magyar filmszakma alig hárommilliárd (!) forintból gazdálkodik évente – világosan látszik, hogy Hollywood mennyit keres rajtunk.
Magyar filmet készítők mondják, hogy ha két, várhatóan azonos nézőszámú film közül kell választania a multiplex üzemeltetőjének, nagy valószínűséggel az amerikai produkciót tűzi műsorára a magyar helyett. Emiatt a mindenkori kormány is hibás, hiszen ugyanannyi kulturális járulékot kell fizetni a magyar film után is, mint a tengerentúli produkcióért, pedig ezen a területen volna lehetőség a hazai termék védelmére. A népszerűsítésre fordítható összegeket már nem lehet összehasonlítani: egy világszerte forgalmazott alkotás reklámbüdzséjéből több magyar filmet le lehetne forgatni. Néhány hazai produkció az egyenlőtlen feltételek ellenére is jól állja a sarat: az öt hete bemutatott Csak szex és más semmi című magyar filmet például csaknem negyedmillióan nézték meg, pedig olyan vetélytársakkal indult harcba a jegyvásárlók kegyeiért, mint a Harry Potter-sorozat legutóbbi része, a hatalmas reklámköltséggel beharangozott Narnia krónikái vagy a nagy sikerfilm, a King Kong sokadik feldolgozása.
Az üdítő kivételek ellenére a magyar film sokéves válságából nem látszik a kiút. A filmesek már saját maguktól is lopnak, hiszen a kultfilmmé vált Üvegtigris második részét csak tegnap mutatták be, de állítólag már napokkal ezelőtt le lehetett tölteni a világhálóról – a kópiát nyilván csak szakmabeli szerezhette meg a vágóasztalról. Hasonlóan jártak a Nyócker alkotói is annak idején. A kevés költségvetési támogatást pedig egy belterjes kör osztja szét magának, hogy abból nézhetetlen, „önmegvalósító” filmeket készítsenek. A rossz rendszer miatt azok nem kerülnek a húsosfazék közelébe, akik filmesként akarják megméretni magukat a közönség és a szakma előtt, és ezzel a kör bezárul. Pedig volna igény jó magyar filmre – a régi nagy sikerek újrafogatása százezreket vitt be a mozikba annak ellenére, hogy a „klónok” minősége finoman fogalmazva is kétséges. A mában játszódó produkciók között is volt néhány nagy siker (a Valami Amerikát több mint félmillióan, a Kontrollt pedig kétszázötvenezren nézték meg), a közelmúlt abszurditásait feldolgozó Csinibabára pedig szintén félmillióan váltottak jegyet. Az már megint hazai specialitás, hogy a rendszerváltás utáni szabad világban a határon túli – anyaországi magyar viszonyrendszerhez egyetlen magyar filmes sem akart (tudott?) érdemben hozzányúlni.