Munkás-Hamletek

Gdynia, 1970. december 17.: az emeleti ablakból titokban készített fotó, amelyet mintha összekarcoltak volna, pedig csak a közeli faágak teszik töredezetté a képet. A halálra szánt tömeg előtt hat fiatalember viszi deszkákból hevenyészett proletárkatafalkon lelőtt társát. Mintha Herbert Zbigniewet ennek a munkás-Hamletnek a látványa (pontosabban látomása, hiszen a vers a hatvanas évek közepén született) ihlette volna a Fortinbras siratóéneke megírására. A macskakövek párhuzamos sorai szemfedővé összenőve, hullámzó rendben terülnek a tüntetők léptei alá…
Mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy az ezüstvasárnapon még karácsonyra készülő emberek harminchat óra elteltével a halálba vonuljanak? Négy nappal azelőtt, december 13-án, a karácsonyi nagy bevásárlás idején emelték fel mindenfajta előzetes bejelentés nélkül a ruhaneműk, építőanyagok, üvegáruk, tüzelőanyagok, továbbá negyvenöt alapélelmiszer árát 11–36 százalékkal. Másnap sztrájkba lépett a gdanski Lenin hajógyár, s mintegy ezer dolgozója a vajdasági pártbizottság székháza elé vonult. A menetet egy fiatal szókimondó villanyszerelő, Lech Walesa vezette, aki a tíz évvel későbbi, augusztusi győzelem hőse lesz. Délután egy nyolcezer főből álló tüntető tömeg már összecsapott a rendőrséggel. Egyre több gyár és üzem csatlakozott a munkabeszüntetéshez.
A Lengyel Egyesült Munkáspárt pánikba esett első titkárának, Wladyslaw Gomulkának a vezetésével ülésező politikai bizottság december 15-én déltől engedélyezte az éleslőszer használatát. Az erre vonatkozó parancsot a szintén jelen lévő honvédelmi miniszter, Wojciech Jaruzelski továbbította a tengerparton állomásozó csapatok tábornokainak. A szczecini, gdanski, gdyniai és elblgi munkásmegmozdulások elfojtására hozzávetőleg harmincezer katonát és rendőrt, továbbá több száz tankot, valamint közel kétszáz harci repülőgépet, helikoptert és parti naszádot vetettek be.
A legtragikusabb összecsapásra Gdyniában került sor, ahol ugyan már december 14-én központi sztrájkbizottság alakult, de a város megőrizte nyugalmát. A központi bizottság által a nyugtalankodók lecsillapítására a hármas városba (Gdansk–Sopot–Gdynia) küldött miniszterelnök-helyettes, Stanislaw Kociolek december 16-án este 8 órakor a tévében szólította fel Gdynia lakóit, hogy másnap reggel vegyék fel a munkát, de ezzel párhuzamosan nem utasította a rendőrséget és a katonaságot, hogy hagyja el az időközben megszállt kikötővárost. Másnap reggel hat óra előtt a gdyniai hajógyárba igyekvő munkásokra figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a közelben álló tankok. Az állig felfegyverzett katonaság és a halottainak, sebesültjeinek látványától kétségbeesett munkások között egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki. A hármas városban és Szczecinben a 18-án estig tartó összecsapások során hivatalos kimutatás szerint a rendfenntartó erők, amelyek egy halottat veszítettek, 1200 embert lőttek le vagy sebesítettek meg, továbbá 2989 embert állítottak elő.
Az egyetemes filmtörténetben aligha akad olyan rendező, mint Andrzej Wajda, akinek egy-egy alkotása valamilyen fokon a históriát is közvetlenül alakította. A lengyel történelem huszonöt évvel ezelőtt, 1980 augusztusában kezdődő és közel egy évtizeden át tartó, a Szolidaritás nevével jelzett szakasza elképzelhetetlen a Márványember és a Vasember nélkül. A Márványember, amely kulcsszava lett Lengyelország 1945 és 1970 közötti történetének, tudatformálóan hatott a földalatti kulturális és politikai életet a munkásság és az értelmiség szövetkezésének jegyében apránként kiépítő társadalomra. Az 1981 első hónapjaiban forgatott Vasember összegző krónikája volt mindazon eseményeknek, amelyek Lengyelországban 1968-tól kezdve meghatározónak bizonyultak, így az 1970-es tengerparti drámának is. A filmet – a cannes-i ősbemutató után több mint két hónappal – 1981 júliusától vetítették a lengyel mozikban. A nézők a pártaktivista Badeckinek a történetet lezáró mondatából, mármint hogy a munkások és a kormány között 1980. augusztus végén létrejött megállapodás csak semmire sem kötelező papírfecni, akár az 1981. december 13-i fordulatot, Jaruzelski katonai hatalomátvételének eshetőségét is sejtették.
Wojciech Jaruzelski zárja a kommunista diktatúra vezetőinek lengyelországi névsorát, amely Boleslaw Bieruttal kezdődik, majd Wladyslaw Gomulkával és Edward Gierekkel folytatódik. A lengyel társadalom Bieruthoz nem fűzött illúziót, egyértelműen a sztálinizmus gátlástalan kiszolgálójának, a KGB szovjet érdekeket érvényesítő ügynökének tartotta. Gomulka azonban a legnagyobb reményekre jogosító politikus fényében tűnt fel 1956 őszén, és rövid időre még Giereknek is sikerült – igaz, hitelben felvett pénzért – némi népszerűségre szert tennie.
Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt 1956. október 21-én Moszkva akarata ellenére megválasztott első titkára nem köznapi alakja a nemzetközi munkásmozgalom és Lengyelország történetének. Az 1956. június 28-i poznani munkásfelkelést követő drámai hónapokban ő, az 1949-ben nacionalista elhajlás vádjával a párt éléről eltávolított, majd évekig házi őrizetben tartott kommunista vezető a legnépszerűbb lengyel – még az emigránsok körében is. Valóban, 1956 októberének válságos napjaiban talán egy magyarországihoz hasonló robbanástól mentette meg a lengyel társadalmat. Tizennégy év múlva tömeggyilkosként távolítják el a hatalomból, ha a hivatalos diagnózis – a legközelebbi elvtársai és Moszkva által kikényszerített lemondásakor – szívbántalom is.
A nevével fémjelzett korszaknak három maradandó dátuma van, olyanok, amelyek nem sűríthetők egyetlen napba. Az események kulcsszava egy-egy hónapnév: október, március, december, amelyeket a hozzájuk kapcsolódó évszámneonok világítanak meg hunyorgó szocialista reklámként: 1956, 1968, 1970.
Gomulka korszaka és életpályája nemcsak dátumokkal jellemezhető, hanem tőle származó mondásokkal is. „A dogmatizmus nátha, a revizionizmus tüdőgyulladás” – hangoztatta az 1956-ot követő években, amikor a munkás-önigazgatási törekvések erőszakos leszerelése után azokkal is leszámolt, akik őt a hatalomba segítették. E mondását 1968 tavaszán és nyarán – a diákmozgalmakra, a kultúrpolitikával szembeni értelmiségi elégedetlenkedésre a legrövidlátóbban és legkényelmesebben reagálva – antiszemitizmustól izzó mellékmondatokkal nyújtja meg. Ennek következtében rövid idő alatt harmincezer ember kényszerül szülőhazája elhagyására.
„A nemesi Lengyelországot az arisztokrácia, a két világháború közötti Lengyelországot a burzsoázia vitte sírba, a népi Lengyelországnak a lengyel munkásosztály fogja vesztét okozni” – hangoztatta élete utolsó évtizedében. E tekintetben látnoknak bizonyult. Történelmi büntetés volt számára, hogy meg kellett érnie az augusztusi eseményeket, vagyis a Szolidaritás 1980-as győzelmét, de némi elégtételt érezhetett, hogy a független szabad szakszervezetek alapításának engedélyezését rögzítő híres augusztus 31-i megállapodás után nem egészen egy héttel Edward Giereket is ugyanazzal az indokkal váltották le az első titkári posztról, mint tíz évvel azelőtt őt: szívbántalommal.
A többször megcsalt lengyel társadalom bizalmát ígéretekkel és nyugati kölcsönökön alapuló életszínvonal-emeléssel visszaszerző Edward Gierek nevéhez csak két dátum, pontosabban két hónapnévvel – június és augusztus – jelölt eseménysor fűződik. Az előbbi az 1976-os radomi és ursusi munkásmegmozdulás, majd az ezt követő megtorlás „fedőneve”, az utóbbi a lengyel munkásság 1980-as győzelméhez vezető eseményeké. 1976 krónikájához tartozik még a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) szeptemberi megalakulása is. Ez a kezdete a lengyel társadalom apránkénti föld alá vonulásának, a második nyilvánosság kiépítésének is. Az 1976 nyara és 1980 nyara közötti időszak csak hellyel-közzel jegyzett napi aprómunkája és történelmi jelentőségű eseményei – köztük Karol Wojtyla krakkói érsek pápává választása, majd 1979-es első lengyelhoni zarándoklata – nélkül nem képzelhető el a Szolidaritás augusztusi létrejötte.
1970 decemberének néhány napja vérrel itatta át a lengyel történelem krónikalapjait. Ami a tengerparti városok utcáin kezdődött, a varsói pártszékházban fejeződött be. Pontosabban: odázódott el – a kialakult helyzet megoldatlansága és a népnek tett ígéretek beváltatlansága révén. Az 1980 augusztusa és 1981 decembere közötti időszak minden napjának megvan a maga eseménykrónikája, a jövő ajtajára kifüggeszthető dokumentuma… Vagyis a mából nézve: minden nap évforduló…
Persze a történelmi évforduló által diktált ünnepi megemlékezés nemegyszer csillogóan torzít és riasztóan törékeny. Mit sem ér a nélkül az elgondolkodtató, érzékeny csönd nélkül, amelyben önmagunkra döbbenhetünk, és önmagunkon túl fölfedezhetjük a másik kézmozdulatát, testtartását, tekintetét, reményteli félelmét és a halált semmibe vevő, örökkévalóságnak szóló mosolyát. A fényképek és filmszalagok tanúsága szerint annyi a mosolygó ember a totalitarizmus ellen 1944 augusztusának felkelt Varsójában, 1956 tüntető Budapestjén, 1968 prágai tavaszán, 1980 sztrájkoló lengyel tengerpartján. Megmozdulás csak az lehet forradalmi, amelynek egyetemes jelképe a magát felszabadultnak és társai által megváltónak érző ember mosolya. Az ösztönt árnyékként követi a harag és a gyűlölködés. A mosoly döntéshelyzetben maga a tett. Ahogy a cselekvés szimbóluma a kéz, de nem az ökölbe szorult. A kéz lehet esküre emelt, lehet az ölelésé… és lehet azé a testé, amely a hordágynak összetákolt deszkákról lecsüng. Az ismeretlen Hamleteké. Az ismeretlen mindnyájunké…