Ilyentájt, esztendő elején előjön belőlem a rendszerető ember, rendezgetem az íróasztal fiókjait, kihajigálom az idejétmúlt leveleket, meghívókat, bírósági ítéleteket (nem bűnügyek – sajtóperek), megtalálom az elveszettnek hitt kedvenc tollamat, századszorra is átolvasom a visszaadott, soha meg nem jelent cikkeimet. Van valami nosztalgikus hangulata egy ilyen nagytakarításnak, az ember kilép térből, időből, távolabbról szemléli szegényes munkásságát. Rádöbben, mennyire trehány, amiért nem válaszolt mindegyik olvasói levélre, nem ment el valamennyi kerámiakiállításra, koszorúzási ünnepségre, nem írta meg (és valószínűleg már nem is fogja) azt a korszakosnak szánt riportját, amelynek felvett nyersanyaga fotókkal, dokumentumokkal itt sárgul egy öreg borítékban.
Régebben ilyenkor fogadkozni szoktam, hogy mostantól aztán vége ennek a szertelen életnek, más leszek… De most már nem fogadkozom, ötvenhat év elég volt ahhoz, hogy megismerjem önmagam. Ilyen vagyok, és kész. A lelkiismeret persze azért tovább furdalja az embert, ez ad némi energiát, csak hát ezt jól kéne beosztani, ami viszont külön tudomány. Nem megy mindenkinek. Az én lendületem sajnos hamar kifullad. A napi csalódások mélyebb nyomot hagynak bennem, mint az esetleges örömök. Egyetlenegy dolog szabadítaná fel bennem az ifjúkor legendás energiáit: egy csodaszép április a maga távlataival, orgonaillatával…
Szorítok ezért a tavaszért.
origo.hu
Kiakadtak Azahriah rajongói
