Nem vagyok babonás

Épp csak utálok repedt kőre lépni. Mi van abban? Mutassatok olyat, aki direkte szeret a repedéseken járni. Nem tagadom, a lépcsőket mindig triplán veszem. De nem babonából. Valahogy így alakult. Talán sportból. Amióta az eszemet tudom, így közlekedek a lépcsőkön. Bal lábról indulok, jobbal a harmadik lépcsőfokra szökkenek, ballal a hatodikra. A következőre már csak egy-egy fokot ugrok át, aztán egy-egy lépés, majd kezdődhet elölről. Három-három, kettő-kettő, egy-egy, három-három, kettő-kettő, egy-egy. Nem bonyolult. Ha elvétem, vagy a szembejövők miatt kiesek a ritmusból, újra kezdem. Néznek is a házban irigyen. Hogy milyen friss vagyok. Nem, én egyáltalán nem vagyok babonás. De azért jobb óvatosnak lenni. Például pénteken vagy tizenharmadikán sosem szállok liftbe. Még a saját házunkban sem. Nem is kéne, mert a földszinten lakom, de valahogy úgy alakult, hogy rászoktam a liftre. Fölmegyek a negyedikre, aztán gyalog leszaladok, és csak azután lépek be a lakásba. Szinte hallom, ahogy azt suttogjátok: micsoda tortúra. Pedig nem nagy ügy. Akik ott laknak, azok is mindennap felmennek, mégsem sajnálja őket senki. Dehogy babona! Azért teszem, hogy le ne égjen a ház. Néha magam is megmosolygom magam, mert én is tudom, lehet, hogy fölösleges az elővigyázatosságom. De most mondják meg, mibe kerül ez? Olyan semmiség. Felmenni a negyedikre. Arányban áll ez a kockázattal? Tűz, földrengés, szökőár. Ugye, hogy nem? Nem is történt eddig semmi nagyobb baj. El ne kiabáljam. Ha babonás lennék, már rég elköltöztem volna ebből a házból. Itt ugyanis különös dolgok történnek. Tegnap belemekegett a fülembe egy varjú. A kéményen gubbaszthatott, én meg David-Neel asszony tibeti mágiáról írt könyvét tanulmányoztam a vécén, amikor a fülembe ordított. Olyan hangerővel mekegett a lichthóf nyitott ablakán át, mintha mellettem állt volna. Majdnem elájultam. Mondok mást. Van itt egy fekete macska. Az meg leskelődik utánam. A szemközti háztetőről. Szemmel tart. Nem vagyok babonás, de amikor a hátamba bámul, titkos borzongások futkároznak a gerincemen. Ülök a székben, egyszer csak megérzem, néznek. Megfordulok. Semmi. Üres a tető. De nem! Ott ül a kémény tövében. Engem bámul. Mindennap. Mozdulatlanul, hidegen néz a szemembe. Én nem hiszek csodákban, holmi titokzatos erőkben. De ez a macska nem mese, ez valóság. Ott gunnyaszt a tetőn, és tud rólam valamit. Boszorkányok meg tündérek meg démonok? Nevetséges. Mer’ én ugyan megszámolom, hányat kuvikol a bagoly, de csak úgy automatikusan. Kíváncsiságból. Dehogy hiszek benne. Legfeljebb egy kis hidegség járja át a szívemet, ha öt után abbahagyja. Igaz, a pókokat se bántom, de nem azért, mintha azt hinném, baj ér, ha megölök egyet. Fenét! Egyszerűen szeretem az állatokat. Kivéve a pókokat. Mégsem csapok agyon egyet sem. Hátha így nyerek a lottón. Mondom, felvilágosult ember vagyok. Babona? Lekopogom: eddig nem tudtak erőt venni rajtam ostoba hiedelmek. Azt, mondjuk, nem szeretem, ha vak ember áll mögöttem. De ez nem babona. Gyerekkoromban el akartam lopni egy vak, béna koldus kalapját, de meglátta, utánam rohant, és a fejemre húzott a mankójával. Azóta tudom, hogy a vak ember bajt jelent. De ez nem babona, hanem empirikus tapasztalás. Különben én igazán balszerencsés ember vagyok. Néha már azon gondolkodom itt a kórházban, jobb lenne babonásnak lenni. Kevesebb bosszúság érne. Olcsó megoldás, tudom. De hatásos. Legutóbb is hogy jártam? Kilépek a kapun, és nem éppen előttem megy át az úttesten egy fekete macska? Dehogy ijedtem meg! Éppen ez az! Hogy nem vagyok babonás. Nálam ilyenkor nem kapcsol be a védekező reflex. Különben is, keresztbe volt téve két ujjam. Azonnal visszafordultam. Dehogy babonából! Hanem mert eszembe villant, hogy hopp-hopp!, ez itt egy macska, semmi több, történetesen egy kicsit több fekete pigmanin vagy mifene van neki az irhakabátjában, mint a jegesmedvének, nem jelent ez semmit, nem figyelmeztet semmire, de viszont mi van, ha nem zártam be az ajtót, vagy nyitva felejtettem a gázcsapot? Sarkon fordultam, felrohantam a lépcsőn, három-három, kettő-kettő, egy-egy, bezuhantam a liftbe, megnyomtam a gombot, és akkor belém hasított a rémület: tizenharmadika van, ráadásul péntek. Szinte hallottam, ahogy sziszegve dől a konyhában a gáz, megtölti a sütőt, az előszobát. A vén lift úgy kúszott fölfelé, mint egy szélütött légtornász, én meg fél lábra álltam, visszatartottam a levegőt, az egyik kezemmel megfogtam hátulról az átellenes fülemet, a másikkal befogtam az orromat, összeszorítottam a szemhéjamat, aztán kidugtam a nyelvemet a számból, és addig pörgettem berregve, amíg visszaszámoltam magamban tizenkilenctől nulláig… Amikor kinyitottam a szememet, a Babika néni eltorzult arcát láttam magam előtt, udvariasan köszöntem neki, mert én válságos helyzetben is uralkodok magamon, ha nekem az arcomba sikoltoznak, akkor is megőrzöm a hidegvéremet, udvariasan félrelöktem a hisztériás vénasszonyt, kiugrottam a liftből, a lépcsőre vetettem magam, de – átkozott tizenharmadika! – elrontottam a lépést, elvágódtam, lezuhantam a lépcsőfordulóba a muskátlik, broméliák, kaméliák és pedofíliák közé, a bal karom kificamodott, vérzett az orrom, kitörtem két fogamat, de nem adtam fel, visszasántikáltam a negyedikre, ahol a Babika néni fél térdre ereszkedve, a botjára támaszkodva imádkozott vagy mit csinált a lift előtt, és amikor megpillantott, örömében egészen nagyra eltátotta a száját, visítani kezdett, de ultrahangon visíthatott, mert néma maradt, így aztán figyelmeztettem rá, hogy tizenharmadika van, ráadásul péntek, jól teszi hát, ha elkerüli a liftet, én nem vagyok babonás, ezért aztán meg is feledkeztem róla, és tessék, láthatja, mi történt velem, és most rohanjon, mert ez még semmi, mindjárt felrobban az egész ház, és lehet, hogy kiáradt a Duna. Nem mozdult, kiguvadt szemmel meredt rám, erre aztán otthagytam a nehéz felfogású, babonás csoroszlyát, és óvatosan, bal lábról indulva, lezúdultam a lépcsőn. Kétszer vágódtam még el, felhasadt a hátamon a télikabát, elhagytam egy körmömet, a bal cipőmbe, a talpam alá került a karórám, de végül pontosan akkor értem le az ajtómhoz, amikor a gondnok megnyomta volna a csöngőt. – Neeeee! – hördültem rá. Felém kapta a fejét, aztán az arca elé rántotta a kezét. – Jézusom, elgázolta egy víziló? – Félre akartam tolni a jóembert, de valahogy mégis a hátára csimpaszkodtam, kiköptem a vért, és a kulcs után matattam a zsebemben. – Segítsen – motyogtam. – Tizenhárom, péntek… El kell zárnom a gázt. Robban a ház… – De hát ma tizenkettedike van, csütörtök – felelte. – És még tegnap este kitűztem a papírt a liftbe, hogy reggel elzárjuk a gázt. Telefonált a gázszerelő, hogy ma jönne inkább, mert szörnyen babonás.