Jelentős terjedelemben számoltak be az orosz újságok 2004 márciusában „az utolsó Fritz hadifogoly” haláláról. Ez a Fritz nem volt más, mint a 2000-ben hazatért „utolsó magyar hadifogoly”, Tamás András, akiről a DNS-vizsgálat kiderítette, hogy valójában Toma Andrásnak hívják. A férfi talán védekezésül, talán az átélt traumák hatására nem beszélt semmilyen nyelven az őt körülvevő világgal. Fogságba esése után, 1947 januárjában küldték egy tatárföldi elmegyógyintézetbe, amelyben 53 évig tengődött. Toma egyetlen szót ismételgetett, ezzel kommunikált a környezetével: „nyekercsi”, ami nem más, mint egy torzított orosz kifejezés: ne kiabáljatok, „ne kricsáty”.
Stratégiainak is tekinthető a némaság, amely fél évszázadon keresztül Toma Andrásnak segített túlélni a szovjetunióbeli hadifogságot. A némaság egyben szimbólum, a birodalommal szembeni ellenállás egyik módja. A burgenlandi tartományi múzeum Az oroszok ideje a felszabadulástól (1945) a szabadságig (1955) címmel rendezett évfordulós vándorkiállítást, amelyet a magyar rész történetével párhuzamba állítva mutat be a szombathelyi Savaria Múzeum. Az „utolsó magyar hadifogoly” története összefoglalja azt, ami e kiállítás fő elméleti kérdése: mennyire befolyásolja a hidegháború szókincse, hatalmi viszonyai és elemzési rendszere a tudatos felejtéseket a háború utáni korszak történetének kutatásában. Ahogyan Toma András sem volt „Fritz”, úgy nagyon sok második világháború utáni történet esett a hidegháború torzításának áldozatául. Ez a kiállítás a mikrotörténeti szempontú elemzéssel egyrészt felveszi a harcot a nagyhatalmi „kiabálással” szemben, rámutat, hogy hangos, ellenséges környezetben gyakran csak a hallgatás adja meg a túlélés lehetőségét, másrészt történeteket mesél el.
A második világháború története nemcsak a hagyományos hadtörténetből áll – hogy melyik hadsereg hol harcolt –, hanem a háború társadalomtörténetéből is, azaz annak vizsgálatából, hogy mi történt a háború befejeződésekor. Az osztrák–magyar közös kiállítás összehasonlítja két terület történetének tíz esztendejét. Ezt a területet a vasfüggöny kettévágta, ezt a korszakot – mint két külön világot – két külön tanszéken tanítják az egyetemeken. Ausztriában a magyar történelmet a Kelet-Európa-történeti tanszéken, Magyarországon az osztrákot a Nyugat-Európa-történeti tanszéken. Pedig fontos pontokon hasonló ez a történelem. Legalábbis abban az évtizedben, amikor mindkét terület szovjet megszállás alatt élt.
A német nyelvterületen Stunde Null, azaz nulladik órának nevezik a náci rendszer összeomlását és az újjáépítés kezdetét. Ez a kifejezés egyrészt a totális pusztulásra utal, amely a nácizmus eredménye, másrészt kibúvót ad arra, hogy innentől kezdve a túlélők csak előrenézzenek s ne visszafelé. Azaz kevéssé vizsgálták, hogy a múltban vajon kinek mi a felelőssége. Hallgattak.
Ausztriában senki sem kételkedett abban, hogy 1945 felszabadítás volt. A nemzetiszocialista uralom ott hét évig tartott, Burgenlandban 150 politikai gyilkosság, 4000 meggyilkolt zsidó, 8000 meggyilkolt roma, az eutanázia és a háborús védműveken végzett kényszermunka számtalan halottja egy pillanatig sem feledteti: a szovjet hadsereg felszabadította Ausztriát. A szovjet hadsereg aztán részt vett a demokratikus élet újraindításában, a gazdasági élet és a mindennapok normalizálásában. A szabadság azonban nem vált felszabadító pszichológiai ténnyé, hanem megszállássá alakult.
A burgenlandi és a Vas megyei lakosság számára a háború egyformán akkor kezdődött, amikor a szovjet csapatok megjelentek. Addig a háborút „normális” állapotnak lehetett tekinteni: egyes férfiak a távolban harcoltak, de a folyamat a mindennapokat nem befolyásolta. Hacsak az illető nem volt zsidó, baloldali, homoszexuális vagy roma, és nem hangoztatta nyíltan, hogy kételkedik a harmadik birodalom végső győzelmében.
Eleinte a szovjet csapatok a felszabadításban és a megszállásban azonos gyakorlatot követtek Ausztriában és Magyarországon. De e történet különböző elmondását a hidegháború realitása határozta meg. Mindkét oldalon hallgatás jellemezte e tíz év történelmét, s a szombathelyi kiállítás ezt akarja megtörni azzal, hogy az emlékezet sötét árnyakkal teli pincéjébe invitálja a látogatót. A két múzeum közös kiállítása a közös múltról figyelemre méltó abból a szempontból is, hogy nemcsak összeköti a kettészakított tartomány történetét, de a tárgyi emlékek, a privát történelem kulcsfontosságú dokumentumainak összegyűjtése mellett az oral history kutatását is kezdeményezte. A kiállítás a politikatörténet által kevésbé fontosnak tartott területre, a megélt történelemre összpontosít, s ezzel messze a hazai jelenkori történeti kutatás előtt halad, kijelölve azokat a témákat, amelyekről csak most vagy még most sem beszélünk érdemben. A múzeumok kutatói tudták, hogy a megélt emlékek összegyűjtésének most jött el az ideje, sőt az idős emberek esetében az utolsó napokat éljük. Jellemző, hogy a burgenlandi múzeum felhívására özönlöttek a jelentkezők, hogy átadnák a családi fényképeket, a korszakból megmaradt tárgyakat, vagy elmesélnék, mi történt velük. Szombathelyen azonban hiába jelent meg a felhívás az újságokban, hangzott el a helyi rádióban, tévében – nem jelentkeztek a szemtanúk. Hallgattak.
Burgenlandban a gimnáziumok diákjai iskolai kutatás keretében megkérdezték rokonaikat, szomszédaikat, milyen volt 1945 és a szovjet csapatok 1955-ös kivonulása között élni. Csak így lehet túllépni azon, hogy az osztrákok hivatalosan a hitlerizmus első áldozatának állították be az országot, elfelejtve a lelkes kollaborálást a náci Németországgal. Ha megnézzük az interneten is hozzáférhető családi albumokat, Österreich Album, 1945–1955 címmel mindennapi és közhelyes, ismerős történeteket olvashatunk.
A legújabb kori történelem szakértőinek meg kell küzdeniük azzal a „megismerési hátránnyal”, Furet kifejezését használva, amely abból adódik, hogy azt a korszakot vizsgálják, amelyről mindenkinek megvan a saját, „eredeti”, autentikusnak tartott emléke. Ennek hangoztatásából is eredhet a hangzavar.
Mind Burgenlandban, mind Vas megyében a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszaknak jelentős lélektani hatása volt. A megszállt ország korábbi jogorvoslati szervei rendre összeomlottak, az előállt hatalmi vákuum nem adott módot arra, hogy a győzedelmes hadsereg katonáit a hatóságoknál bevádolják. A kiállításon újra felépítették a nők számára kialakított búvóhelyet, és látható a kürt, amelyet megfújtak, ha látták, hogy jönnek az oroszok. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését növelte, hogy a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől függetlenül működött. A bűn így büntetlen maradt. Ausztriában a szovjet csapatok kivonulása után az osztrák emlékezetben az „oroszok ideje” a rablás, a megerőszakolás korszakaként maradt meg.
Magyarországon 1989-ig a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról nyilvánosan nem lehetett beszélni, hiszen a szovjet hadsereg által megszállt országról volt szó. A családi történetek szintjén – éppen úgy, mint Ausztriában – azért elhangzottak a történetek az órákat rabló és nemi erőszakot elkövető katonákról. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy nő a családjában elmondja, mi történet vele. Csak az elhallgatásra, az emlékek pincébe zárására volt lehetőség. Magyarországon a nemi erőszak ténye a nemi betegség elleni intézményes küzdelemben jelent meg, arról viszont, hogy mitől lett beteg az illető, nyilvánosan nem beszéltek, mintha nem is történt volna semmi különös.
A háború utáni éhezés, a batyuzás, a csempészés és a jegyrendszer az osztrák és a magyar mindennapok része volt. De míg Burgenlandban 1949-ben megszűnt a kenyér- és lisztkorlátozás, a határ magyar oldalán csak akkor kezdődött igazán a hiánygazdálkodás a kommunista tervutasításos rendszer kiépülésének következményeként. Viszont míg a burgenlandi munkanélküliség, amely 1953-ban 23 százalékos volt, súlyos problémát jelentett a korszakban, addig az általános és kötelező foglalkoztatást bevezető magyar részen ez nem okozott gondot.
Ausztria szovjet övezetében megindult a Kulturkampf a lelkekért. A kokakolonizációnak nevezett amerikanizálódási folyamat az osztrák részen a fogyasztás szabadságát kínálta a politikai cselekvésért cserében. Az UNRA-csomagokkal kezdett beömleni az amerikai fogyasztási kultúra. Az aktív amerikai gazdasági részvételt az osztrák újjáépítésben csak most kezdik elemezni az ausztriai történészek.
A burgenlandi szovjet megszállás a magyarországival ellentétben nem jelentette a teljes politikai rendszer ellenőrzését. Ez a politikai ideiglenesség azt jelentette, hogy a szovjetek gazdasági területen próbálták meg – nem kis sikerrel – csökkenteni a presztízs- és anyagi veszteségüket. Az úgynevezett német tulajdonú gazdasági vállalkozások szovjet háborús kártérítésként termeltek 1946-tól 1955-ig Burgenlandban. A kiállításon megtudhatjuk, hogy Esterházy Pál herceg magyar állampolgár volt ugyan, de ez sem mentette meg attól, hogy a javait lefoglalják. Itt már az a gazdasági logika érvényesült, amely nagyhatalmi arroganciával keveredett.
Különbözik a két terület a női munkavállalás dinamikájában is. A második világháború idején Magyarországon nem nőtt a női munkavállalás olyan mértékben, mint Ausztriában. A magyar hadsereg a doni katasztrófán túl a háború utolsó éveiben szenvedett el nagy emberveszteséget, és akkor a munkaerőhiányt már a közelgő szovjet csapatok miatt nem tudták pótolni. Nem így Ausztriában, hiszen az a náci Németország részeként hosszú évekig háborúzott a „Festung Europa” álmának megteremtéséért, így sok nő kényszerült munkavállalásra gazdasági és demográfiai okokból. A frontokról és a hadifogságból hazatérő osztrák férfiaknak szükségük volt a munkalehetőségre – a „kényszerben született matriarchátus” korszakának ekkor vége szakadt. A háziasság kultuszát, a háziasszonyi szerepet mint kizárólagos karriert sugalmazta nemcsak az osztrák vidéki hagyomány, hanem az egyre nyilvánvalóbb kokakolonizáció is. Az önálló munkavállaló nő helyett a háztartási fogyasztást uraló háziasszony ideálja épül ki az osztrák oldalon. Magyarországon, mint a többi szovjet tömbhöz tartozó országban, a teljes női munkavállalás bevezetése nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdés is volt. A magyar kiállítási részen már az 1947-es évtől kezdve megtalálhatjuk a vidám traktorista lányt és a munkaverseny lelkesítő felhívásait. Ez a korszak a kokakolonizáció és a kultúrbolsevizmus versenye is.
A kiállítás arra int, hogy tudatosan is felhozhatjuk emlékeinket a pincéből. Erre valóban nagy szükség van. Éppen úgy, mint higgadtságra és arra, hogy ne kiabáljanak körülöttünk. „Nyekercsi.”
(A szombathelyi Savaria Múzeumban 2005. december 20-án megnyílt Egy évtized két arca – Az 1945 és 1955 közötti időszak Vas megyében című időszaki kiállítás 2006. március 30-ig látható.)
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
