A dél-franciaországi Annonay városkában 1783. június 5-én történelmet írtak a Montgolfier testvérek. Ekkor bocsátották fel először „égjáró gömbjüket”, az első léghajót, amelynek 866 köbméter térfogatú, papirosból készült gömbjét melegített levegő emelte a magasba. Egyszerű ötletből kelt szárnyára a világot ámulatba ejtő szerkezet: egy alkalommal állítólag papírt égetett a malom udvarán a két fivér – molnárként keresték kenyerüket –, s feltűnt nekik, hogy egy nyílásával lefelé fordított papírzsák, miután megtelt meleg levegővel, fölemelkedett és hosszan lebegett a táj felett.
Az esemény híre bejárta a világot. A derék molnárok két hónap múlva Versailles-ban a király előtt is bemutatták találmányukat, és néhány hónappal később már két vállalkozó szellemű férfiú is akadt, aki életét a léghajóra bízta.
Nálunk, ha hinni lehet a korabeli híradásoknak, 1784 májusában a pozsonyi doktor Gyarmati, majd három hónappal később a győri Szablik István kegyesrendi tanító is megpróbálkozott egy kisebb papírgömbbel. Ezután következett a szintén Győrött tanító Domin Ferenc, „a szelíd tudománynak és bölcselkedésnek tudósa”. Az említett léghajók aprók voltak, embert nem szállítottak, és a szél szeszélye kedvére sodorta őket ide-oda, felerősödött hát a kételkedők kórusa, míg végre 1845-ben a bécsi Lehmann Keresztély, a pesti Nemzeti Színház díszletfestőjének púpos bátyja Pesten is megkísérelt felszállni fivére és egy hírlapíró társaságában „a színház megetti botanikus kertből”…
A mára szinte elfelejtett kitűnő költőt, Vályi Nagy Ferencet (1765–1820) sokat foglalkoztatta a légi utazás, sőt maga a „levegői hajó” is. A XVIII. század képe című versében, amelyben annak „utolsó estvéjén” a búcsúzó évszázad nevezetes eseményeit és alakjait veszi górcső alá, „az eget úszhatóvá tevő” Montgolfier-k is szerepelnek. Ennél is becsesebb munkája az antik versmértékben zengő Óda a levegői hajóhoz. Némiképp tán meglepő, hogy költőnk – akit láthatóan foglalkoztat a repülés (asztrológusok szerint ez a Vízöntő-embertípus jellemzője) – vegyes érzelmekkel kommentálja „a kék égnek tág üregébe” felemelkedő „dagadt Hajót”. Összehasonlítja a világ óceánjait járó vízi alkalmatosságokkal, amelyeken „a kints szomja miatt sorvadozó bolond” járja a glóbuszt, míg aztán „egy pokolig lenyílt örvény elnyeli”. Úgy gondolja, hogy „az Ég híg öblébe szálló levegői hajóra” is tragédia vár, tán a szélorkán dühe, tán az, hogy „… a zübörögve főtt / Menykőnek sietel menni hutáihoz, / hogy lángos kohait kinyitsd, / és kénkő-patakot tőlts hamarabb felénk? / Vagy tám még amaz Ég Ura / Szent székéhez akarsz menni? megállj, kevély…”
Vályi Nagy 1820-ban közreadott Polyhymnia című (Kazinczy szerkesztette) verseskönyvében a két említett óda mellett szerepel egy figyelemre méltó harmadik is: Óda az égre való felemelkedéshez. „Elhagyom földünk: labirintjaidból / Képzelet szárnyán fogok, oh tsalóka / Al-világ! innét ide hagyva lántzod / Égbe repülni…” – kezdődik a zengzetes mű, amely jelzi, hogy a költő csak a szellemi természetű „égre való felemelkedést” tartja hívő lélekhez méltónak. Bemutatja, hogy „szabaddá vált nemes lelke” hogyan látja fentről a „kitsinyűlő hegyeket és királyi tornyokat”, miközben „millió számú napok égve tűzzel” tűnnek fel körülötte, ő pedig földi porát immár hátrahagyva száll egyre feljebb, „a Teremtő palotájához”.
origo.hu
Köllő Babett is beszállt a Jennifer Lopez őrületbe
