Pártszépségverseny

Jezovics túl volt már mindenen. Lényegében. A történelem fölött lebegett, mint egy kisebbfajta szentlélek, külön bejáratú magánszellem, akit elszórakoztat a mindennapok hatalomtechnikája.
Így volt ez választások idején is. Mióta a főember a legnagyobb csöndességgel bejelentette a startot, mintegy jelezve különállását és hazája fölött állását és semlegességét és mindenhatóságát, Jezovicsnak lekötötte figyelmét a pártok ilyes-olyas nyüzsgése, amit világszerte és jobb helyeken közéletnek, politikai életnek, kampánynak mondanak, s így Magyarországon is, ahol ez az élet valójában sohasem működött. Azóta – 1541? –, mint egy őrlemény, darálódott be a nép valami történelmi malomba, jószerével függetlenül attól, ki a molnár.
Figyelvén a világtörténelmet, Jezovics arra jött reá, jobb, ha van az országnak főmolnára. Még az elnyűvődött vagy elnyűvődőfélben lévő dél-amerikai országokban is volt ilyes ember, igaz, legtöbbször gazember, de volt. Jezovics úgy észlelte, Magyarországon nemigen akadt ilyen főmolnár, aki népe gabonáját őrlesse, működtesse, tulajdonolja. Nem volt ura az országnak, egyszerűen az ország nem volt senkié. Senki földje volt, ócskábbnál ócskább malmokkal és alig ehető gabonával.
Így aztán ténfergésében Jezovics elvetődött zugegyetemekre is, ahol tudományosan és politológiailag elemezték saját hülyeségüket a molnárok, a gabonaipar. Elképesztő helyeken járt, ahol a kampányt hol béljósok, hol augurok, hol félmadárjósok, hol egyszerű szélhámosok szervezték. Ki megy el pártembernek? Milyen szakmából? Netán az emberiség alja? Nincs foglalkozása, munkája, hivatása, ki az, aki erre vetemedik? Döbbenetes egyedekkel, föltalálókkal találkozott, akik úgy árulták a szellemi portékájukat, mint a sátoros cigányok, cirkuszi mutatványokkal tarkított, alamuszi vagy félalamuszi trükkökkel kápráztatták a nagyérdeműt, mely majd őket megválasztandja.
Jezovics elképedt a választékon.
Jószerével ezeket dél-afrikai törzsi összejöveteleken vagy eszkimó gyűléseken sem lehetett volna eladni – önbizalmuk viszont határtalan volt. Röviden ismertették tudományos és kevésbé tudományos elképzeléseiket a választási győzelmekről.
Végezetül talán az a ponyvás-cirkuszi egyetemi katedrát képező zugmegyei egyetemi előadás tetszett néki a legjobban, ahol a prof, egy régi, tizenöt évvel ezelőtt egészen más pártban működő göndörös fiatalember nyerte meg a tetszését, akinek kábé délelőtt fél tizenegykor öntötték szájába a közeli tehenes vidéken frissen fejt bocianyatejet, s kora délután – még kampányidőn belül – már aludttejet nyertek, jó savanyún.
Eme főelőadó és ilyen minőségében pártfőmolnár azt fejtegette, hogy:
– Persze mindenki szép akar lenni… Mi is igyekezünk úgy kiválasztani molnárainkat és pártmunkásainkat, hogy szépek legyenek. Nos, azok, kérdem én? Nem mindig. Vannak csúfak, kellemetlenek, rossz arcvonásúak. Javaslom hát – mondta a főunalom –, rendezzünk pártszépségversenyt. Aki szebb, legyen előbbre. Vezesse a pártlistát. Vezesse a helyi malmokat, őrölje a mi drága búzánkat.
Jezovics nem hitt a szemének.
Az ország kétségbeejtően ronda embereit gyűjtötték össze a szépségversenyre. Volt ott böhönce, krokodilhang-mélységű állatidomár, ki mormogós vicceivel kívánta szórakoztatni a nagyérdeműt. Kifütyülték.
Akadt, aki hórihorgas hajlongással színeskedett, s úgy nézett, mint aki most néz először a világra, mint borjú az új kapura. Nem volt tehetségtelen, kezét időnként szívére szorította, de olykor elcserélte, melyik oldalon dobog, s úgy festett, mint közeli bohóc, aki „itt a piros, hol a piros” játékot játszik a saját testén. Bukott.
A harmadik finom akart lenni. Fejét kissé félrebillentette, de mindig ugyanaz az öt mondat jutott eszébe, bajszát középen elválasztotta, mint más a fején a haját, magyarmód. Fütty.
Ki lesz itt a befutó? A pártszépség?
Szerényebb képességű hölgyek is fölléptek, akik ha kellett, a tűzhely igazát hagyták oda, hogy pártserpenyőben megforgassák testük bájait. De hol itt a baj? Sokszor oly méla egyedeket találtak, akik még egy családot sem tudtak képviselni, nemhogy pártot.
Végezetül olyan szépségpróbát tartottak, hogy ifjonti gyermekeket hívtak be a zsűribe. Nem kellett szavazniok, egyszerűen nézni.
Midőn a főváros talán legfontosabb emberének fogazatát hozták rendbe, oly balsikerű arcberendezést kölcsönöztek mosolyának, hogy hajnali Drakula néven vonult be a párttörténelembe. Amint megnyitotta a száját, a románországi rém ijesztő kedvessége jutott előtérbe. A gyerekek visítottak, de a főember még egy darabig állta a kritikát.
A legelképesztőbb eredményre különleges alakot szemeltek ki. Olyan volt, mint aki nincs benn teljesen a szobában. Inkább egy akváriumban. Halszerűen. Nézett. Tátogott. Riadalom. De a közönség még tűrte. Fülállás. Fiatalos haja még el-eltakarta azt a két viszonylag érintetlen gumót, mely hivatva volt a fülét képviselni. Aztán modernizálták, az őrző-védő szolgálat embereire emlékeztető módon körbenyírták a haját, s maradt a puszta tar koponya. Az eddig rejtett gumófülek előugrottak a koponya felületéből, s kimerevítve, mint két kis mobiltelefon, kagylóztak a puszta domborulaton. Szemüveget tettek a fejére. Okosabb lett, de szebb nem. Mégis valami dél-afrikai bájt kölcsönzött neki, mint olyan sámánnak, aki már Oxfordban tanulta a gyerekriogatást. Nem nyugodtak. Levették róla a szemüveget, s most csupasz arccal meredt az akváriumban, melyben ódon halnak látszott. Talán kontaktlencsét csempésztek reá, az meg megnövesztette arcberendezését, folyton az volt az ember érzése – nekiúszik az üvegfalnak.
Ő lett az első.
A gyerekek kirohantak a vetítésről.
Hogy a párt nyer-e? Nem tudni. A szépség sem minden.