Pulitzerek

Pulitzer-díjas műsorként hirdeti magát – többek között Baló György asszisztálásával – az Este című köztévés produkció. Baló híresen precíz és innovatív televíziós (előbb csinált hungaricumot, mint a Cool TV), ám ezúttal az újító hajlam felülírta az aggályos pontosságot: Magyarországon ugyanis nincsen Pulitzer-díj. Az egy amerikai alapítású kitüntetés, amelyet a magyar származású Joseph Pulitzer hívott életre, s ékes angol nyelven dolgozó sajtómunkásoknak szokás odaítélni. Ami Magyarországon van, azt úgy hívják, hogy Pulitzer-emlékdíj. A nyelvi megkülönböztetés lényegi eltérést takar: Pulitzer jogutódai ugyanis érthető módon nem kívántak hozzájárulni a változatlan formában való elnevezéshez, azon egyszerű okból, amiért Nobel-díjat sem szokás tetszőleges nemzeti keretek között osztani. Azt azonban nem akarták vagy nem tudták megakadályozni, hogy valaki más a magyar származású sajtómágnásnak ilyen jótékony formában állítson emléket.
Mindez talán kötekedésnek tűnik, de képzeljük csak el a Coca-emlékkólát vagy az Adidas-emlékcipőt a honi piacon. Nem véletlen, hogy a vásározók is inkább az Adidas és variánsai mellett döntenek, ha már mindenképpen márkás illúziót akarnak kelteni. Pedig ugyanerről az illúziókeltésről van szó: amikor ugyanis Friderikusz vagy Baló a Pulitzer-márkával tetszeleg, kimondatlanul épít a hazai publikum tájékozatlanságára vagy felületességére, melynek kolompol ugyan valami arról, hogy a sajtóműfajban ez maga a top, de annak már nem jár utána, hogy a hazai verziója korántsem holmi globális elismerés. Az emlékdíj mint műfajmegjelölés ugyanakkor árulkodó lehet; ezért aztán – mint ebben az esetben is – merő időtakarékosságból „lerövidítik”. Az egyszerű tévénéző meg vessen magára, ha azt hiszi: nemzetközi minőséget kap az íróasztalára vagy a távkapcsolójára.
Ami az igazán paradox ebben, az az, hogy épp azok hajlamosak élni e végtelenül provinciális megoldással, akik a pulitzerezéssel világpolgári mivoltukat igyekeznek hangsúlyozni. Írogató emberként ezt a jellembéli gyengeséget messzemenően értem és megértem. Itt vagyunk bezárva egy viszonylag izolált nyelvbe és kultúrába, az anglofón és amerikomán globalizmus szemszögéből reménytelenül a periférián, s a „központi” műfajokban még legjobbjaink sem rúghatnak labdába. A kisebbségi érzést a globális világrend kiirthatatlanul belénk táplálta: hirtelen minden átmenet nélkül elfeledtük a liberális kiskátét, hogy a kicsi meg az idegen szép – mi nagyok és otthonosak akarunk lenni, ha belepusztulunk is. Lám, Pulitzer Jóskának is sikerült – igaz, neki ehhez el kellett mennie innen, itthagyva csapot-papot, no meg a puszta emlékét.
Mi volna, ha ehelyett arra gondolnánk: tizennégy-tizenöt millió lélek nem is olyan kis népet feltételez? Ha tudatosítanánk: a nemzetek és nyelvek versenyében az első tizedben foglalunk helyet? Hogy Táncsics Mihály – nem is szólva Mikszáth Kálmánról – kenterbe veri ezt az Amerikába kitántorgott Pulitzer fiút, akinek ráadásul a módszerei felől alapos morális és szakmai kételyeket táplálhatunk? Mindehhez elég fellapozni Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas szerző hüledezésre késztető Pulitzer-életrajzát. (Talált, süllyedt: az emlékdíjat erre a pályarajzra kapta. Hiába, témát választani tudni kell.) Továbbá elég rápillantani az emlékdíj pályázati felhívására, hogy meghökkenjünk: erre az elismerésre bizony jelentkezni kell. Szerény újságíró vagy médiamunkás, aki csak teszi a dolgát, ezt a címet soha nem nyerheti el. Az igazi országimázs talán az lenne, ha hazai milliárdosaink Amerikában alapítanának Táncsics- meg Mikszáth-emlékdíjat…