Rendszerváltás helyett fazonigazítás

Többszöri nekirugaszkodás után, tizenöt éves késéssel a kormány jóváhagyta a Nemzeti sportstratégia tervezetét. Az előre beharangozott konkrét ígéreteket azonban az anyag már nem tartalmazza, az csupán egy kilúgozott változat, lényeges konkrétumok nélkül. Így a Nemzeti sportstratégiának semmi értelme, mert csak irányelvnek számít, amiből már volt elég (1958-tól összesen 69 koncepció született, amiből nem lett semmi), és nem kötelező senkire nézve sem.

A magyar sportban az úgynevezett rendszerváltás 1990. július 16-án kezdődött a legfelsőbb vezetésben az új vezetők beiktatásával. Ám rendszerváltásról szó sem volt, nem zajlott más, mint fazonigazítás, a korábbi, alkalmatlan vezetés hatalmának átmentése és továbbfejlesztése a megváltozott körülmények között. Az érdekvitézek leváltása már az indulásnál sem került szóba, pedig nekik a magyar sport érdekeinek képviseletéhez nem volt erkölcsi alapjuk. A legfontosabb, legégetőbb kérdések, a finanszírozási problémák rendezésével meg sem próbálkoztak. Pedig csőd közeli helyzet állt elő, miközben már kiindulásként eltűnt az ágazatból négymilliárd forint. A sportkormányzat legfőbb gondja mégis az volt, hogy az NSI főigazgatóját leváltsa, mert az OTSH párttitkára volt, és kinevezze helyébe a másik, az NSI volt párttitkárát főigazgatónak. Érdemi gazdasági intézkedések híján folytatódott az adósságok bővített újratermelése. Mindezek eredményeként a magyar sport iszonyatos veszteségeket szenvedett el, pedig sportszerető gazdaságpolitikával, szakszerű vezetéssel ezek elkerülhetők lettek volna. Ehelyett a tőkehiány pótlására kialakultak a finanszírozás sajátos módszerei, ezek közül elrettentő példaként csak néhány esetet vázolunk fel.
Egy svéd cég ingyen vállalta a Császár uszoda felépítését egy szállodával együtt, ráadásul az üzemeltetés költségeit is térítésmentesen fedezte volna az uszoda bevételeiből. Az OTSH vezetése azonban ezt a megállapodást felrúgta, egy volt vízilabdázót bízva meg a kivitelezéssel. Ám – mint később kiderült – a baráti körből származó vállalkozónak egy fillére sem volt, ezért kapitális baklövése miatt a költségvetésnek kellett kisegíteni a sporthivatalt csekély hatszázmillióval.
Az 1980-as évek végén a tévéközvetítési díjak fizetését a vezetés teljesen elhanyagolta. A szaknévsoros Bodnár György, kihasználva a sportvezetés tehetetlenségét, jelképes összegért, egyetlen forintért megvette a tévéközvetítések jogát, ezzel több száz milliós haszonra tett szert. Aztán még így is ő lehetett a pozitív hős, mert megfordította a trendet, intézkedett az OTSH helyett. Ennek eredményeképpen korábban a sportegyesületek fizettek azért, hogy közvetítse a mérkőzéseiket a tévé, innentől ellenben a tévé fizetett az egyesületeknek – és ez nagy előrelépés volt.
Az FTC pénzügyi gondjainak „rendezése” Torgyán József és Szabadi Béla nevéhez fűződik, ők az agrártárcához tartozó intézményekkel – szabálytalanul – finanszíroztatták a klub ötszázmilliós hiányát. Hasonló konstrukcióban tevékenykedhetett az úszók szövetségi elnöke, Zemplényi György, aki ugyancsak törvénybe ütköző módszereivel állta az úszók felkészülési költségeit az 1992-es olimpiára az OTSH helyett, amikor pedig csődbe ment, a vezetés cserbenhagyta. Zemplényi az országból is elmenekült, mert tudta, egyedül kellene elvinnie a balhét, miközben a sportirányítás mosta kezeit, mondván: mindent kövessen el az úszók eredményes felkészítése érdekében.
Néhány kiragadott eset után nézzük a hanyatlás időszakának adatait! A sportegyesületek száma az 1989-es 4900-ról napjainkra 2000–2100-ra csökkent. A szakosztályok száma 25-30 százalékkal lett kevesebb, az utánpótlás-nevelés jelentős mértékben visszaesett, a felfelé áramlás folyamatai lelassultak vagy megszűntek, a sportiskolai rendszer befuccsolt. Az olimpiai pontokat termelő szakosztályok száma 77-ről 50 alá esett vissza, a minősített edzők száma 30 százalékkal csökkent.
A sportegyesületekben foglalkoztatott sportolók száma az 1986. évi 1 184 749 főről 1995-re – a
természetbarátokkal együtt –
343 350 főre, csaknem egynegyedére esett vissza.
A sportlétesítmények elhanyagolásából, elherdálásából, a helyükre benzinkutak, bevásárlóközpontok építéséből származó veszteséget véglegesen majd csak a kataszteri felmérés után lehet megállapítani. Annyi azonban most is leszögezhető, hogy a 170 milliárd forintos létesítményállomány (1989–90-es áron) legalább egyharmadát, mintegy 60 milliárd forint értékben eltüntették. Kérdés: mennyi vándorolt ebből saját zsebbe? Stadler József stadionjának esete tökéletes leképezése a sportéletben kialakult rablóvilágnak; a magyar sport finanszírozásából eltűnt 8-10 milliárd forint annak ellenére, hogy többször is elengedték a sportegyesületek, sportági szakszövetségek többmilliárdos tartozását.
A sportlétesítmények elvesztését, az adósságokat lehet forintosítani, de a sportegyesületek, szakosztályok, versenyzők számának csökkenését az eredmények romlása támasztja alá. Vizsgáljuk meg ezért ezeket is! A visszaesés az olimpiai pontszámok alakulásán keresztül mérhető le. Ez a mutató ugyanis tulajdonképpen nem más, mint a sport bruttó hazai termelése, azaz a sport GDP-je, vagyis a magyar sport teljesítményének legösszetettebb indikátora. A moszkvai olimpia pontjaihoz képest a visszaesés mára 38,5 százalék, ám a „doppingolimpián” sajnos aranyérmet szereztünk.
A rendszerváltás forintosítható becsült kára 1991-es áron mintegy hetvenmilliárd forint – sportlétesítményben hatvanmilliárd, pénzbeni támogatásban tízmilliárd –, plusz az eredményesség visszaesése olimpiai pontszámokban mérve Moszkvához viszonyítva 38,5 százalék.
Ez volt a sportrendszerváltás ára – kérdés, sportéletünkön kívül megfizeti-e bárki is valaha.